Hát tessék!

Tavaly, egy hevesebbre sikeredett szópárbaj közepette, azt tanácsolták nekem, hogy talán többet kellene a “gyengébbik nem” (na hiszen) társaságában mozognom, hátha ragadna rám valami kis kedvesség, finomság, meg olyan báj izé, meg megértés, meg akármi…
mert ami vagyok, na az pont semmi.
Hát jó, legyen!
Fájó búcsút vettem az Urak haveri körétől és csapódtam a Hölgyek habosbabos lelki világához.
És néztem szájtátva, hogyan kell,
kinyomozni, lenyomozni,
sutyiban megfigyelni, beleképzelni,
áskálódni, elhallgatni.
És hallgattam elképedve, hogyan kell,
megfejteni, belemagyarázni,
feltételezni, szavakkal vagdalkozni,
összeesküvés elméleteket gyártani.
És láttam nagy műsorokat, két percbe tömörített életre szóló barinőséget,

majd a porondról levonulók kulisszák mögötti harcát,
láttam, hogyan tépik szét egymást, gyönyörű ívű hátba szúrásokat.
Tudtomon kívül versenyeken vettem rész, amik bibi én vagyok a jobb! okán generálódtak….
….és kaptam folyamatos visszaigazolást arról, hogy nőként is, pont semmi vagyok.
Most meg azzal a csöppnyire zsugorodott önérzetemmel,
az önbecsülésemről nem is beszélve,
a már csak nyomokban fellelhető józan paraszti eszemmel,
seholnincs libidómmal, ülök a szófán, és azon agyalok mi a szar van/lett velem?
Rohadtul össze vagyok zavarodva, már azt sem hiszem el amit kérdeznek, nemhogy amit látok.
Tényleg ez kellett?
Miért is nem volt jó az a fajta “pont semmi”?
Az legalább egyértelmű volt és talán, ha figyeltek volna rá,
még akármi is lehetett volna belőle…