Ja-ja nekem is fáj!

Mégjóhogy!
Nem vagyok érzéketlen farönk!
Bár, tényként kell közölnöm, nagyon jól előtudom adni.
De, ahogyan belépek a lakás tompa csendjébe, nagy műgonddal lehámozom magamról az aznapra kiosztott szerep jelmezét,
lemosom magamról mások szennyét, idegen érintések nyomait, kényelmesen elhelyezkedek a szófán, rágyújtok, mély levegőt veszek és engedem, hogy zsibbasszon.
Már nem keresek okokat, a miértekre sem akarok válaszokat.
Csak hagyom, hogy tompán lüktessen a gyomromba, szétszakítsa a mellkasomat, hátha most erőlködés nélkül hullhatnak könnyeim.
Egy kiadós sírás talán helyretenne, de semmi, csak a már eleve meglévő grimasz az arcodon.
A tükörben szembesítem magam a valósággal.
Az a grimasz bizony ott marad, úgy néz ki végleg.
Minél tovább nézem magam, az a gombóc annál jobban mocorog.
Érzem, ahogyan próbálja a gyomorszáj szűk gyűrűjén kipréseli magát. Nem akarom! Nagyon nem!
Száraz torokkal próbálom visszanyelni újra és újra, mert tudod a mérhetetlen düh ami a kijutásával elkap, felemésztene.
A keserű epe elönti a szám.
Annyira ismerős íz, régi barátként üdvözlöm a hányingert.
Köpnék, öblítenék, de valahogy most megnyugtat.
Hisz jó barátként emlékezetet rá, ennél keményebb helyzeteket is végigcsináltam, ez rutin feladat lesz.
Próbálom valami mosoly félével eltüntetni azt a grimaszt.
Nem megy valami jól. De előre nézés van. Semmi agyalásos maghasonulás. Hisz az új lehetőség már az ajtóm előtt toporog.
Na, nyomás! Még egy csöppnyi rúzs, helyrehozom az elkenődött szemfestékem, egy kósza tincset a fülem mögé simítok, nagy levegő, lassan kifúj és már jöhet is a következő…

Igen bevallom, van, hogy nekem is fáj.
Mégjóhogy.
A csalódás fájdalommal jár.
De már hozzászoktam, egész jól bánok vele.
Hobbi kategóriába sorolom…