Nem tudok nyilvános helyen ismerkedni. Párdon, nyilvános helyeken sem.
Főleg, ha az egy buli. Túl sok arc, túl sok első benyomásos inger.
Túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, legfőképpen, hogy koordinálni tudjam a végtagjaimat és ne vegyek le vállal, kézfejjel, fejjel valakit. A mellkasomról lepattanó egyedekről nem is beszélve.
A félhomályban összemosódott arcok látványa elbizonytalanít, semmi nem az aminek látszik. Három pohár campari után meg főleg nagy masszának tűnik az egész. Ismerős a csapos, naná, hogy nem sajnálta hangulatfokozásra az alapanyagot.
Maradok inkább szélen, nem vetem törékeny kis testemet (hehe) a hullámzó tömeg elé, nem ez a hely lesz az, ahol mártíromságom bizonyosságot nyer. Bepozicionálom magam a legeldugottabb helyre, onnan próbálom felvenni az est ritmusát. Lazán nekidőlve a falnak, kezeimet mélyen zsebre dugva mustrálom a népeket. Szigorúan nyaktól lefelé.
Szemkontaktus? Ugyan már! A szétcsúszott hajnali arcok látványa nem éppen hozza ki belőlem a na akkor én, ma, nem egyedül megyek haza! életérzést. A kin, mi van, hogyan mozog érdekesebb, sőt szórakoztatóbb látvány. Mozizom! Egy-egy érdekesebb cipő, ruha, még véletlenül sem ütemre lépés, természetesen kiváltja kíváncsiságomat és bele kell, hogy bámuljak a koncentrálástól eltorzult arcba.
Huszonéves Hölgy. Csodásan összerakott mosoly, technikás Te vagy a legcsodásabb Hím! pillogás, orra alatt motyogva próbálja a ritmust felvenni, egy-két- há’, most lép be. Megjátszott, véletlenszerű kis érintések a másik felé, ahogyan hadonászik a de nagyon extázisban vagyok, annyira jó a bulikoreográfia kivitelezése közben. Nézd!! Te váltod ki belőlem a bacchánsnőket megszégyenítő termékenységi táncot!
Hátam elválik a faltól, megválok az eddig jótékonyan eltakaró árnyéktól, érdeklődésem határtalan. Látnom kell azt a Csodát, aki kiváltja eme rítustáncot.
Meglepődöm.
A barna szemek rám szegeződnek. Kitartóan bámul. Naná, hogy lemeredek, elmerülök a csokoládé pillantásban. Visszalépnék, de nagyon, nyugis kis árnyékomba, bevédve magam a hátamhoz simuló fal biztonságával.
De semmi, se előre, se hátra mozdulatot nem tudok véghezvinni, a pillantás odaszegez. Markáns arc, precízen összeválogatott mez, erőlködés nélküli laza mozdulatsorozatok. Magas, hozzám képest legalább is. Széles vállán ránc nélkül feszülő fehér ing. És engem néz. Kitartóan, azzal a csak Téged, csak Veled, csak Neked! nézéssel.
Virul a fejem, naná, úgy néz ki előttem lötyög életem értelme. Mély sóhajjal bukik ki belőlem a na végre! megnyugvása. Már nem feszülök, nem érzem kellemetlennek az átható pillantást. Megérkeztem.
Egy nekem tolakodó, viháncoló leányzó zökkent ki a nagy, de belefeledkeztem pillanatból. Mielőtt kínos hasra vágódást produkálnék, reflexszerűen hátralépek, tenyeremmel a falnak simulva.
Hideg fal. Az jó! józanít kicsit.
Hideg fal? Értetlen bambaságom nagyobb már nem is lehetne.
Mi van? Lepillantok, izzadt tenyerem nyoma ott virít a sima, tükrös felületen.
Újra, most megtalált életem értelme felé pillantok.
Még engem néz, de már tudom, csak olyan mintha engem nézne.
Oldalra lépek.
Szemei még mindig ugyanoda fókuszálnak,
lenyűgözi saját tükörképe….. 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: