Még mindig hadilábon állok a dicséretekkel. Egyszerűen nem tudom elhinni a pozitív visszaigazolások valósságát. Hatalmas tehernek élem meg őket mert olyan, mintha folyamatos bizonyításba kellene leledzenem, hogy megfeleljek nekik.
Hit és hinni akarás. Óvatos megközelítést igénylő téma. Kezdhetném a vallásos oldaláról is, de konkrétan kőkemény kommunista családban nőttem fel. Na, nem a nagy közös húsos bödön körül tolongók közül származom. Nekünk csak kis bográcsos főzésekben volt részünk, amire minden szomszédot meghívott az apu, így valahogyan nekünk semmi nem jutott. Bár a fazék alján maradt szaft tunkolásának is megvolt a maga varázsa. Gyerek fejjel még élveztem is. Úgy voltam vele, ennyi jutott, tehát hihetem, hogy csak ennyi jár. 11 évesen lettem megkeresztelve, egy nyári szünet alkalmával, miután az unokahúgom hajkoronájából, egy maréknyi a kezemben maradt, mert pogánynak csúfolt. Véletlen volt jóóó! Nagyanyám büntetésnek szánta a hittant, micsoda megtorlás ugye? Nagy baj nem származott belőle, főleg, hogy az apu ma sem tud róla, és főleg, hogy a papnak meg volt hat fia. Kihagyhatatlan lehetőségnek látszott. Ugye-ugye micsoda büntetés? Nagymama tudta mitől döglik a légy. Akkor kezdtem úgy igazán rákapni az olvasás ízére, mi bajom lehet alapon kezembe kaptám hát a Bibliát, imakönyvet, József és testvérei két kötetét, (ok, ott volt még Berkesi: Akik nyáron is fáznak című műve is, hátha mégiscsak unatkoznék) és irány a hittan. Okosabb nem lettem, szerelemben sem estem éppen, olyan szájban-alvadós-tej-formák voltak azok a fiúk, de némi tudásmorzsa a hit mibenlétéről, talán ragadt rám.
Tehát az alapok megvannak, ezért is ragadtatom néha el magam, holmi hiszek neked ügyben, csak éppen én a materiális oldaláról közelítem a témát. Hiszem ha látom, hallom, tapintom alapon. Mert mondtad, hogy csak engem akarsz, tehát hallottam. Mert láttam, hogy vágysz rám, bizonyítás gyanánt meg is mutattad, tehát láttam. Mert ha már láttam ugye, kíváncsiságomból adódóan a kezeim közzé is kaparintottam, ergo a tapintom résszel is megvolnánk. Naná, hogy elhiszem, hogy csak én, csak nekem, csak velem. Konkrétan fél órát töltök ezzel a tevékenységgel, miután elmentél. Bezárom utánad az ajtót, levetkőzöm, Isten adta pőre valómban végigheverek az ágyon, beletúrom az arcom a párnába és magamba szívom a hinni akarás tőled bűzlő illatát.Ábrándokat kergetek, a jövőre nézve, mert azt mondtad hihetem, és én jó kislány vagyok, még fél órán keresztül hiszem, hogy vagy és újra leszel. És mikor már kidőzsöltem magam a nagy elhiszemben, jöhet a zuhany, lemosom nedves érintésed nyomait, kimosom hazug csókjaid ízét a számból, letörlöm szempillafestéktől fekete könnyeim, a tükör elé állok és mosolyogva arra gondolok..
– Ma is tudtam hinni, 2 órás hinni akarásban volt részem, letudtam a penzumot…vajon P. ráér holnap, úgy belejöttem ebbe a nagy elhiszem ügybe, vele még nem próbáltam…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: