Jelen pillanatban a semmiben lubickolok.
Végül is, jó kis közeg az, olyan… olyan…. pont semmilyen.
Mint az egyszeri lány a mesében. Van is rajta ruha meg nincs is, hozott is valamit, meg nem is. Pont a nesze neked, fogd meg jól sztori.
A hét nagyobbik része, földszinti kételyek közötti fetrengéssel telik, majd van egy pár órás magasabb régióba való emelkedés, aztán kezdődik minden előröl.
Lépnem kellene, előre naná. De mégsem teszem.
Nem tudom mi van velem, én nem ez vagyok, nem így intézem.
Mégis ülök a hátsófelemen és nem teszek ellene.
Elfáradtam. Belefáradtam a sok nembe, szinte csak nemek vannak, de olyan sok, hogy a néha -néha felbukkanó igeneket, már észre sem veszem, nemhogy magaménak tudhassam őket.
Egy rohadt valamirevaló igent nem tudok felmutatni.
Ne érj hozzám! Ne így érj hozzám!
Nem hiszem! Nem tetszik!
Nem szabad! Nem szeretem! Nem megyek!
Ne nézz! Ne beszélj! Nem értem miért nem mondasz valamit!
Ne mocorogj! Most miért nem mocorogsz!
Úgy érzem magam mint egy 6 éves akit folyamatosan rendre utasítanak.
Ott van mellettem, és még sincs velem.
Engem csókol de tudom, másnak szánná azt a csókot.
Egy megszépített, kicicomázott múltbéli emléknek. Egy megfoghatatlan múltbéli érzés ábrándjának. Na ezzel, hogy veszed fel a versenyt? Fogást nem találsz rajta, mert folyamatosan a pofádba van nyomva a “tiltott terület” tábla, nemhogy holmi bizonyítok-ra vetemednél.
Minden érintésemet át kell gondolnom, minden szavamra figyelnem kell. Semmi ösztönös megmozdulás.
Koreografált mozgáskombinációk, mert nincs kedvem magamat kitenni egy újabb nemnek, amit az arcomba fröcsögnek.
Hallgatok, mert nincs erőm konfrontálódni. Hallgatok és kivárok.
Abból baj nem lehet.
Figyelem a lányokat… arról beszélnek, milyen jó lenne tudni mit gondol a másik, belelátni a fejébe. Rám néznek, én mit szólok hozzá.
Két könyékkel támaszkodva az asztalon, a fejemet fogom, ingatom és a jól bevált csak hallgatokban leledzem. Már úgy hozzászoktam észre sem veszem, hogy jó ideje egyetlen hang nem hagyta el a szám.
– Na, mondjad már! Te tudod, mindig tudod a jó választ.
Igen tudtam, pár hónappal ezelőtt még tudtam volna nekik jó választ adni.
De most? Most csak fáradtan hátradőlök és csak annyit tudok kinyögni.
– Nem akard tudni mi jár a fejében. Egyszerűbb ha nem tudod.
– És miért ne?- jön a a kérdés.
– Miért nem? hm.. vajon hogyan dolgoznád fel, ha nap mint nap szembesülnél vele, hogy rólad, aki elvileg vagy neki, az égvilágon semmit, de semmit nem gondol. Nincs rossz gondolat, nincs jó gondolat, nincs semmi. Nem vagy A Terv része. Rólad, pont semmit nem gondol…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: