– PIROS!…- mondja laza könnyedséggel egy szemrebbenés nélkül.
Végigsimítja az arcom. Pont belefér a tenyerébe. Mosolyog.
Végigsimítja az arcom. Pont belefér a tenyerébe. Mosolyog.
Hozzám hajol és egy puha kis csókot lehel a homlokomra.
– PI-ROS!?… – legyen hát! Csillogó szemekkel konstatálom.
– PI-ROS!?… – legyen hát! Csillogó szemekkel konstatálom.
Hozzásimulok. A feje pont illik a vállgödrömbe.
Halk sóhaj hagyja el a szám, ahogyan nedves ajkaimmal hozzáérek puha bőréhez a fülcimpa mögött.
Próbálom elengedni magam, próbálom magamba szívni teste melegét, centiről centire beleolvadni a hazug nihilbe. Eltaszítva magamtól a kérges bizonyosságot. Nem arra van most szükségem.
Mert mire eddig eljutottunk tökéletesen tisztába voltam vele,
hogy az, bizony FEHÉR!!!
Tökéletesen hófehér.
Próbálom elengedni magam, próbálom magamba szívni teste melegét, centiről centire beleolvadni a hazug nihilbe. Eltaszítva magamtól a kérges bizonyosságot. Nem arra van most szükségem.
Mert mire eddig eljutottunk tökéletesen tisztába voltam vele,
hogy az, bizony FEHÉR!!!
Tökéletesen hófehér.
A könnyeim, az én könnyeim, nem kell vele elszámolnom senkinek.
Esetleg magamnak. Gyűjtöm hozzá a bátorságot.
Pont annyit ér az egész, mit az arcomon lefolyó sós lé.
Se többet, se kevesebbet.
10 percet.
Pont ezt a 10 percet.
Akkor inkább így, mint abban az üres szavakkal teletűzdelt sehogyban.
Tudod csak a szokásos.
Tény, nem lehetek mindig én az egy, na de a sohasemről nem volt szó!
Esetleg magamnak. Gyűjtöm hozzá a bátorságot.
Pont annyit ér az egész, mit az arcomon lefolyó sós lé.
Se többet, se kevesebbet.
10 percet.
Pont ezt a 10 percet.
Akkor inkább így, mint abban az üres szavakkal teletűzdelt sehogyban.
Tudod csak a szokásos.
Tény, nem lehetek mindig én az egy, na de a sohasemről nem volt szó!
Igazából nem az bánt hogy nekem hazudnak, (óh édes, zamatos kis hazugságok) jobban sért, hogy önmaguknak is…. 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: