Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ami talán az egyik legnehezebb feladat, mert áltatni magunkat nem olyan fájdalmas, az első két hónap után összeraktam a milyen ember is Ő kirakós több mint háromnegyedét. Majd kb. hat hónapig ültem a kis hátsómon, arra várva háta mutat valamit, ami igazolná azt, hogy mégsem olyan, illetve ott volt az az 1 negyed, amitől lehet eltudnék ámulni. Megsúgom ámulás tényleg volt, na nem éppen a jobbik fajtából.
Hinni akartam mindenáron abban a mégsem részben. De csak ugyan az a verkli ment újra és újra. Kurva genetika, belém van kódolva anyám türelme, soha nem fogok megszabadulni tőle.
Januárig tartottam magam, akkor kezdtem el, akkurátusan törölni a levelezésünket, azt a pár képet, amiken mondanom sem kell, nem együtt figyelgetünk, hová gondolsz? olyan közös külvilági élményeink nem voltak. Akkorára már csak négy fal közötti megmozdulásokra redukálódtam, félmondatos válaszokra és idióta vigyorokra. Vegetáltam egy kapcsolatban, ami minden volt csak pont kapcsolat nem. Az igazság az, hogy még viszonynak is gyengécske.
Hétről hétre csak néztem az embert, akiről már tökéletesen tudtam, hogy több mint a fele csak máz, hogy igazából én aggattam rá mindenféle feltételezett viselkedési sallangot. Teremtettem valakit, aki csak elméletben létezett, mert egyszerűen nem akartam magamat szembesíteni azzal a ténnyel, hogy rosszul választottam…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: