A düh hullámokban önt el.
Hol csitul kicsit, csak tompa lüktetését érzem,
hol elementáris erővel tombol bennem, szinte már hányinger közeli állapotban vagyok, ahogy próbálom visszanyelni.
Pedig csak ki kellene engednem. Hagyni, hogy átjárja minden porcikámat, megtegyem mindazt amire sarkall.
Piti húzásokat vigyek véghez, kavarjak még egyet, utoljára, azon a fekáliával telített ülepítőn. Elé állva, fröcsöghessem a képébe minden sunyi kis hazugságát, amit az elmúlt 1 évben benyeltem.
Tényekbe verjem bele a kis orrát,
degradáljam, ahogyan Ő tette velem,
légből kapott sértésekkel bombázzam,
és lenéző, megjátszott sajnálattal trappoljak át rajta.
De én, nem vagyok ilyen!
Bár ezt Ő nem tudja, hisz igazából nem tud rólam semmit…
Talán engednem kellene a dühömnek.
Fenébe a jólneveltséggel,
fenébe az elvárt viselkedési formákkal.
Szépen felöltözni, enyhe kis smink,
szende kis mosollyal, szépen odatipegni,
elé állni,
….és ráborítani az a kurva pultot.
Majd mint aki jól végezte dolgát,
kalapomat emelve (nagyon gyorsan be kell szereznem egyet)
köpni az egészre és odébbállni.
Végül is mit veszthetek, senki nem ismer, senki nem tudja ki vagyok,
erre az egyre nagyon odafigyelt.
De sajna, ez csak a dühöm 30 %át csitítaná.
Igaz, hatalmas mentális, sőt fizikai kielégüléssel járna,
de…. és az jó nagy DE!….
DE tudom, nem hozna megnyugvást, a düh másik 70%nak,
ugyanis magamra vagyok a legdühösebb,
hogy hagytam eddig fajulni.
Hát most nyammoghatok rajta…. 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: