Történések…

Egyre többször megrémít a lakáson kívüli világ, és itt most nem a  szerencseszerelem felhőtlenségére gondolok.
Simán csak a mindennapi eseményekre. Nem merek belegondolni a kinti történések miértjeibe. Azt hiszem belekattannék az okok keresésébe, a lehetséges verziók végiggondolásába, egy-egy megtörtént esemény igazságának keresésekor.
Tisztában vagyok vele, beszűkültségre vallhat, ha azt mondom, én egyedül mit tehetnék? De, a sok lúd disznót győz nagy megállapítás, legtöbb esetben már nem igazán állja meg helyét.
A kétszemélyes eseménysorozatokról nem is beszélve. Egy kínos találkozáskor honnan a fenéből kerítsek elő még két-három ludat. Nem hinném, hogy a szomszédok örülnének ha a gangból, holmi baromfiudvart rittyentenék. Amúgy is, vérmes állat az a tollas jószág. Vidéken van ahol ebek helyett tartják. Eszméletlen nagyot tud csípni, ha a területére merészkedik valaki, na és nem beszélve a hanghatásról amit kibocsát magából.

Teljes érdeklődéssel fókuszálok az arcára, ahogyan zavartan, lehajtott fejjel, néha-néha óvatosan felpillantva, mintha csak véletlenül kalandozna a tekintete felém, áll szemben velem a megállóban.
Teljesen leköt az arca tanulmányozása, észre sem veszem, hogy pörgetem az ernyőt, aminek szárat a vállamra fektettem, és a mellettem állót, csak még jobban eláztatom a szétspriccelő esőcseppekkel.
Észre sem veszem, hogy pörgetem és ázok. Józanítónak kellene lennie a hideg égi áldásnak, de csak, az egy héttel ezelőtti este jut eszembe. A kielégült vigyor az arcán, ahogyan hozzám ért, ahogyan a csillagok megkapásának lehetőségével kecsegtetett. Már akkor nagyon mosolyogtam eme lehetőségen, tisztában voltam lehetetlenségével. De jól esett. Ez tény.
Észre sem veszem, hogy átballagok a síneken a másik oldalra. Közvetlenül elé lépve hajolok közelebb, éreznem kell az illatát. Kipirosodott arccal pillant rám. Zavarába történhetett ez a színváltozás, vagy csak fogjam az erős szélre?
Óvatos kimértséggel lép egyet hátra, valami mosolyfélét próbál kicsikarni a merev ajkakból és egy halk sziát rebeg. Még körbe néz, szemében a remény, hátha nem hallotta meg senki.
Észre sem veszem, hogy nem köszönök vissza, ahogy akaratlan mozdulatommal sem vagyok tisztában, ahogyan egy ujjal követek egy esőcseppet az arcán.
Majd egy erősebb széllökésnél, ami majdnem kitépi az ernyőt a kezemből, minden a helyére kerül. Már nem találom olyan magasnak, mint azon az estén. Már nem érzem magam gyöngének mellette. Már nem akarok az a nő lenni, akit kihozott belőlem, akkor, ott. Már nem találom olyan észvesztőnek az illatát. Már nem remeg a térdem attól a csokoládé színű pillantástól.
Újra én, saját magam vagyok. Tiszta agyal. Hangosan felnevetek. Csak nevetni tudok ezen a béna helyzeten. Lépek egyet. Megrémül. Naná, hogy nem tudom kihagyni, hozzásimulok, és a nyakába dörmögöm.
– Kínos helyzet ugye Drága – húzom végig a számat finom bőrén – igazán kár érted….

Két megállóval később tudatosul bennem, nem is erre akartam jönni. 😉