Valami, ami, akármi…

Lemaradtam mindenről!… napok óta ez a mondat zakatol a fejemben.
Az idő megy, és én egy helyben toporgok. Rutinnapok mennek el úgy, hogy szinte semmit nem érzékelek belőlük. Ha megkérdezik milyen napom volt, semmit nem tudnék róla mondani. Esetleg idiótán vigyorogva kipréselek magamból egy Köszönöm kérdésed, nem történt igazán semmi olyan, amiről érdemes lenne beszámolni. 
Pedig de, csak valahogy nem tudok beszélni róluk.
Egyszerűen nincs kedvem újra átélni.
Inkább tagadom magamnak, hogy megtörténtek.
Kényelmesen elhelyezkedve a szófán, kezemben a tejjel hűtött fél liter kávéval nagy elgondolkodom-ra vetemedtem.
Mi a fene történt velem amitől nem megy?
Megosztanám, meg úgy el is mondanám, nagy dolgokat meg a kicsiket is.
De inkább az apró-cseprő mozzanatokról nyekergek valami kihámozhatatlan zagyvaságot, a nagyok meg mostanában jól bent ragadnak.
De miért? Talán későn kezdtem? Azt amit huszonévesen kellett volna ész nélkül, hirtelenkedve megélnem, kipróbálnom, letudnom én a harmincas évek végére tömörítettem, átgondoltan, pengeéles racionalitással és most van az a pont, hogy elfáradtam?
Azt hiszem túlhabzsoltam magam, és az elraktározott tapasztalás, a szépen becsomagolt emlékek halmán ülve, csak annyi jut eszembe, túl kellene adni az egészen, mintha meg sem történt volna.
Lassan folyok szét az idővel, egyenletes tempóban.
Ami akár nyugodtságot is feltételezhetne de, csak annyit eredményez, hogy szomorú belenyugvással konstatálom, nincs mese lemaradtam, akár csordogálhatok is, már ki a fenét érdekel.
Hiába van meg az valamicske tudás, nincs energiám felhasználni.
Blokkolva vannak. Nagy erőfeszítések árán sikerül csak néha-néha valami értelmesen szerkesztett mondatot kipréselni a számon. Az értékes részéről nem is beszélve. Azt, meg már csak halkan említeném, hogy hatalmas bátorság kell hozzá, hogy egyáltalán azokat is kimondjam.
Félszavas válaszokra redukálódtam.
Azon nevetek ami másokat nem biztos, hogy mosolyra fakasztana,
és hatalmas traumának élem meg, hogy elsóztam a reggeli tojásrántottát. Lefeszült arccal próbálom visszatartani a sírást és gyorsan mosogatni kezdek, a víz csobogása hátha elnyomja a mély sóhajokat, hogy összeszűkült torkomon keresztül valami levegőfélével ajándékozzam meg a tüdőmet.
Ja, az orrom bedugult a bent maradt könnyektől.
Természetfilmeket már nézni sem merek, szegény kicsi gnú hát nem szétmarcangolta az a fene nagy oroszlán?… 
és mire vége, alig férek el a papír-zsebkendő hegyek között.
Egyre nehezebben dolgozok fel.
Ott vannak bennem azok a dolgok, amiket megéltem, és az új történések megemésztése már nem megy olyan könnyen, már nincs hely ahová begyömöszölhetném őket. Elől hagyni meg pláne nem merem.
Pedig csípőből pikk-pakk oldottam, most meg?? nemhogy bottal, de egy vékonyka kis pálcával nem piszkálgatnám meg, mert attól félek, a lavina amit az a vékony kis pálca piszkálgatás okán elindítana, végleg betemetne.
Viszont így, konkrétan fizikálisan megyek rá.
Örülnöm kellene, olvadnak le rólam a kilók bármennyit is eszem.
Csini vagyok juhhéé, na-per-szeee.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azért adok hálát, hogy hoppá, 2 új kilócskával gyarapodtam.
Már előre parázom a szülőzet milyen képet fog vágni látványomtól.
Ami viszont biztos, öregszem.
A valóm öregszik.
Jobban megrémít mint a testem “kopása” ami körülzárja…