Jó lenne tudni, mi a fenének állítom be a telefonon az ébresztő funkciót, ha úgyis minden nap ráverek gyenge másfél, két órát.
Mikor meg elkezd sípolni, ugrok akkorákat ijedtemben, hogy kávéval terítek be mindent magam körül. Tuti, ha meg nem tenném, simán át tudnám aludni az egész napot. Nah kérem, én magamnak generálok versenyhelyzeteket, lásd: ébresztés, kontra bibi már rég fent vagyok.
Micsoda stressz ugye!?
Régebben szerettem a hajnalokat.
Kipattanva az ágyból, na akkor csapjunk bele életérzéssel sertepertéltem a lakásba. Bársonyosan simogató gondolatok öltöttek magukra betűformátumot és a mondatok erőlködés nélkül simán csúsztak ki az ujjaim hegyéből.
Csak valami halk zene hullámzása a háttérben, a friss kávé illata és a klaviatúra ütemes kattogása.
Volt minden reggel 2 óra ami csak az enyém és a gondolataimé.
Nem véleményekből, nem mások általi vélt, vagy valós felvilágosításának eredményeként képződött mondatok. Csak az átélt valóságom szöveges megnyilvánulása. Segített feldolgoznom, újra átélnem, és motiválódnom.
Laza könnyedséggel vetettem magam bele az új napba és alig vártam, hogy ragadjon rám a “kosz”, mert talán tanulhatok belőle újat, rájöhetek általuk a nagy csoda mibenlétére.
De mostanában már lefekvésnél, azon görcsölök ,csak fel ne kelljek idő előtt. Az előző nap kristálytiszta valósága szétrobbantja az agyam. Nem akarom azokat a gondolatokat rövid szavakba tömöríteni, se tisztába, se mocskosba. Csak valahogyan megszabadulni tőlük, az el fog múlni!-ra apellálok, így viszont zabolátlanul cikáznak.
Hol tompán koppannak a padlón, hatalmas krátereket hagyva maguk után,
hol apró gyöngyökre hullnak és a lakás különböző sarkaiba gurulnak.
Szép halom. Egyre több van belőlük.
Takarítanom kellene. Túl sok lett hirtelen.
Túl igazak ahhoz, hogy minden nap szembesüljek velük.
Mások vélt igazságai, hazug gyöngyházfényű csillogással.
És itt ragyognak a sarokban.
Talán felfűzöm őket, igazgyöngyös gondolat nyaklánc, csak mazochista hajlamúaknak. Fojtogat, gyötör, mennyei boldogság.
Nekik! Én már nagyon megszabadulnék tőlük. Nem akarom látni őket. Magamat látom bennük. A saját valóságom más szemén keresztül.
Ülők kócosan a kanapén, már a kávé illata sem hoz lázba, és egyetlen mondat cikázik a fejemben, ami mindent ad, csak éppen erőt nem, hogy behúzzam a lapos kis hátsómat a fürdőbe…
Valahogyan letudom ezt a napot is,
reméljük nem talál el egy alacsonyan zúgó zongora a Körúton… 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: