Z. a legváratlanabb pillanatokban jelentkezett be.
Az első pár alkalommal, még élveztem is, a most-rögtön-azonnal késztetését. Az akarását, az engem akarást. Persze hazudnék ha azt mondom elhittem, de eljátszani a gondolattal, hogy azt a pár szabad óráját velem képzeli el, bizsergetően jó érzés volt. Csak lubickolni benne és a kád szélére kitenni a bizonyosságot, hogy éppen más nem ért rá.
Mikor első alkalommal találkoztam vele, na Babám megint mit fogtál ki!? érzéssel, legszívesebben bevágtam volna előtte az ajtót. De ugye kiszedtem, hát nézzük, ebből mi lesz vigyorral a fejemen tessékeltem beljebb.
Minden mindegyre játszottam. Kellett valaki, mindenképpen szükségem volt valakire napjaimat éltem.
Akartam, hogy használjanak, üres aggyal reflexszerűen cselekedni, mögöttes szándék nélkül érinteni egy idegent, aki pár óránál többet nem jelenthet.
Tudni akartam mik a határaim.
Zavartságot mímelt, amitől csak még éhesebb lettem. Beszélgetni próbált, és én felsőbbrendű gőggel eljátszottam, tudom ám a frankót, meg jól meg is mondom, de már rég azon kattogott az agyam, mikor kér fel egy táncra.
Bátor vagyok ám, hangoztattam, és tanúságát adva megkértem, ugyan már tolja le a nadrágját, mi a fenét keringőzünk, kezdek fáradni.
Társas táncokban amúgy sem vagyok valami jó. Rendszeresen elvétem a lépést, hol túl gyors vagyok, hol túl lassú és mivel eddig mindenki a saját tempójával volt elfoglalva, vagy lemaradtam, vagy túl táncoltam rajtuk.
Felállt és megtette.
Ott volt az arcán az a tudtam! ábrázat és legszívesebben felképeltem volna, de akartam, nem érdekel éppen hová kategorizál. Úgysem találkozunk többet alapon.
Megkaptam amit akartam, gondolatok nélküli hagyom magam.
Lagymatag érintéseket produkálva csináltam végig. És élveztem megjátszott bénaságomat. Nem illettem rá és Ő nem illett belém. Ez már első alkalommal kiderült számomra, de hagytam, hogy végig játssza a saját műsorát.
Remek néző tudok lenni, ha akarok.
Kitágult szemekkel figyelek minden mozdulatot, jé ez ilyen? arcot vágva. Jó vagyok én kérem, tudok ám lelkesedni-ben, és tudom, mikor kell ámulatba esnem egy magabiztos érintéstől.
Élvezettel bámultam a koncentrálás ráncait a homlokán.
Vajon szőkére vagy vörösre gondol közben?
Lenyűgözött az a precíz tökéletesség ahogyan elhitet.
Hm ilyenben eddig még nem volt részem.
Gyönyörű hazugságokat kaptam tőle. Isteni vagy!!..
Bénább, már nem is lehettem volna.
Rutinosan vitte végig az egészet, bevezetés, tárgyalás befejezés. Majd gyors zuhany, suta kis csók az ajtóban, talán.. valamikor… újra…. sablon és utána a telítettség csendje.
Egyszeri megismételhetetlen akcióra terveztem, de egy párszor még összecsúsztunk. Aktuális kedvétől, aktuális készségemtől függően.
Lehetőség lett volna valamilyen rendszeres akármire, de vagy Ő nem élt velük, hisz a folyamatosságot megkapta mástól, vagy én használtam fel a piros betűs napok ócska hazugságát, másra voltam éppen rákattanva.
A valamikor… egyszer….. újra…. tudata kielégítőbb volt, mint magam a fizikális kivitelezés.
Van amikor biztosan tudod, igen, ez/az volt/lesz az utolsó.
Mikor nem kapsz több térdremegős hazugságot, mikor már nem elhitetni akarnak, hanem szembesíteni a ténnyel, igen, más nem ért rá, csak Te. Tudod, és hagyod magad, mert ez tényleg az utolsó és ha már az ,vegyük ki belőle amit csak lehet.
Nincs bevezetés, nincs befejezés csak a tárgyalásos részen legyünk túl. Mikor látod rajta, csak beszélgetni akar, de ha már kéznél vagy, legyen hát, csakhogy ne térjünk el a forgatókönyvtől. Ő bizonyítani akar, magának, hogy még hatással van rám, én pedig alátámasztani, hogy naná, csak téged, csak neked én mindig….Adjuk csak meg a módját!
Hirtelen állt föl mellőlem az ágyról, gyújtsunk rá! és már lépet is ki a hálóból. Hanyag meztelenséggel a szófán ült, mikor kábán kioldalogtam utána.
Álltam a karfának támaszkodva, és idegennek éreztem magam a saját lakásomban. Ki ez? néztem rá, és nem tudtam a szememet levenni ernyedt férfiasságáról.
Megrémített magabiztossága, már nem lubickoltam benne, már zavart.
Mesélt. Napi történései, hideg verítékként folytak le a hátamon, hagytam, hátha felszárad magától. Kérdésekkel bombáztam, pedig a válaszai egyáltalán nem érdekeltek, a szemem még mindig ugyan ott kalandozott.
Kicsiből nagyot… nagyból kicsit… mantráztam magamban és már nagyon az ajtóban kapott lagymatag csóknál akartam tartani. Letudni, bezárni utána az ajtót és törölni minden képet róla. Felesleges emlékekre nincs szükségem, már tisztában vagyok a határaimmal…legalábbis ezzel hitegetem magam… 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: