Csak mostanában kezdett el gondolkodni azon, mi végre is van. Az igazság az, hogy soha nem tartotta magát sokra. (Halkan súgja, mintha szégyellnie kellene, hogy ilyen gondolatai vannak.) Az ismétlődő csalódásoktól, egyre kisebbnek és kisebbnek érezte magát, és itt most nem csak a szerelem a lényeg.
Megszállottan kereste azt a jóra törekvő valamit, visszaigazolásokat, jelzéseket. Persze soha nem mondta volna el, hogy Ő is vágyna egy kis dicséretre, esetleg egypár bókra, a pozitív visszacsatolásra. Na, Ő nem! Ne is várd tőle! Hisz ezt tanulta meg, nem kérni, nem jelezni, az a gyengeség jele.
Soha nem tudatosan választott, csak úgy jöttek. Mintha megéreztek volna rajta valamit. Talán a színtiszta energiát, ami csak arra várt, hogy valaki elvegye tőle. Mintha valami speciális illatanyag párolgott volna ki belőle, bevonzotta Őket, mint az éjszakai pilléket a lámpafény.
És tudod mi volt? Sikerült Neki. Kiszedte mindet a posványból, a széttört, összeroncsolt lélekdarabkáikat mindig sikerült valahogyan összeraknia. A kezei alól mindig egy jól sikerült stabil lény került ki. Mestere volt az újra alkotásnak. De, ahogyan rá került volna a sor, Azok mind odébb álltak.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Tényleg?
– Tényleg.
Egy újabb erőltetett mosollyal próbálkozik.
Olyan aprónak látom, mintha kisebb lenne az utolsó találkozásunk óta.
– Jelentkezett.
– Nem, tudod, hogy nem szoktak.
– Megint sírtál?
– Igen – zavartan hajtja le a fejét. Ujjával apró, fehér gyöngyöket piszkálgat az asztalterítőn.
– Azok mik?
– Nem igazán tudom….. Azt hiszem én.
A mellettem lévő szekrényre mutat.
– Nyisd ki.
Habozás nélkül rántom fel a szekrény ajtaját. Különböző alakú és méretű üvegcsék sorakoznak egymás mellett a polcon, tele, tört fehér gyöngyökkel.
Ránézek, egy könnycsepp gördül le az arcán, apró koppanással landol a csempén és a lábamhoz gurul.
– Azt hiszem a könnyeim…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: