Bevallom nem értek a témához. Persze olvastam róla, hallottam már sok száz verziót, tézist megállapítást a témával kapcsolatban de, akkor sem igazán vágom mibenlétét. Nem mondtam még, és még nem mondták nekem.
Velem, valahogy a beszámolókban megtörtént esetek, dolgok nem történtek meg, nem éltem még át őket.
Számomra a mai napig szépen kerekített mese.
Persze a környezetemben láttam, hogyan áhítják a másikat, láttam végtelen tiszteletet, még több fájdalmat,
majd habzószájas bizonygatás, dühtől eltorzult arcokat már csak azért is görcsös akarást.
Mert én mást kaptam…csak a megfigyelő szerepét, pl. részese lehettem annak, hogy tőlem hogyan szeretnék elvárni.
Mondjuk az érdekes élmény volt, már maga, hogy elvárásként éltem meg és ebből kifolyólag a reakcióm is érdekesre sikeredett. Konkrétan kivert a hideg veríték. Olyan hidegnek, még soha nem éreztem a testem. Azt hiszem, ha nem éppen a csak türelmesen, megy az neked! kivitelezés végletekig elmenő kipróbálása alatt lettem volna, simán fejbe vágom adott illetőt az első kezembe akadó nehezebb tárggyal. Na meg, ha meg tudtam volna mozdulni, ha valahogy sikerült volna bárminemű mozgásfolyamatot véghezvinnem, hogy kizökkenjek a lefagyás állapotából.
– Tudom szerelmes vagy belém, nyugodtam valld csak be, már hozzászoktam, másoknál is így ment ez.– mondat minden bennem és a lakásban felelhető biztosítékot kivert. Csak elkerekedett szemekkel hápogni bírtam. Láttam magamat kívülről, ahogy tátogva harapom a levegőt, hogy valami oxigén jusson összeszűkült tüdőmbe.
Hisz három órával a mondat elhangzása előtt olvashattam (egy nyilvános posztban), csodás szőke tincsekről (barna vagyok!) drága könnyekről, földöntúli (na hiszen) boldogságról, mézédes habcsókos vattacukor felhőkről. (Ööö tisztelet az nem volt benne, ez, viszont már akkor elég érdekes volt. Erre jobban is odafigyelhettem volna. Tipikus utólag leeső tantusz ügy.)
Hisz akkora már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ebben a társas (na persze..) akármiben nem ketten vagyunk, hanem hárman: Ő + egy szépen kiszínezett múlt + hátul, harmadikként én, kullogó üzemmódban.. Miért kell/kellett ezt erőltetni?? Miért kell/kellett elrontani azt ami van? Szépen körülhatárolt, annyit adok, amennyit kapok. Miért kellene bármit is bizonyítanom/bizonygatnom?
Néztem a pökhendi vigyort a képén (ami anno úgy bejött, végre emberemre akadtam okán), azt a Figyelj, majd én felvilágosítalak mit is kell gondolnod rólam! arckifejezést, (hogy egy idő után miért mindig ezt váltom ki mindenkiből??)
ahogyan nyugiban elnyújtózkodott a szófán (egy rutinos maratoni testformáció felvétel után) és én csak arra tudtam gondolni, hogyan tudnám még kisebbre összehúzni magam, hogy ne keljen hozzáérnem abban a fene nagy szerelemben… 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: