Azután…

Ahogyan visszafordulok a bezárt ajtótól, szemben találom magam a nagy, álló, fali tükörrel.

Nem tudok mozdulni előle.
Lefeszült arcomat kezdem fürkészni. Ilyet nem akarok még egyszer!
Visszaigazítom a hajamat, amit pár másodperce még a fülem mögé simított, hogy a nyakamba tudjon csókolni.

Végighúzom ujjamat a kis seben, amit az ajkamon ejtett követelőző mohóságával.

Próbálom korrigálni a félig elmosódott szempillafesték nyomait a szemem alatt.
A zuhany alatt újabb bizonyítékokra bukkanok, ami alátámasztja, itt járt.
Ujjbegyek pirosló kis foltjai.
Rendszerint csak másnap dél körül ülepedik annyira az élmény, hogy egyáltalán feldolgozható történésként éljem meg.
Folyik rám a meleg víz, ahogy a kádban kuporgok és erőlködöm, hogy akkor itt, és most, kell emésztenem.

Nem várhatok holnapig, nem akarom, hogy ülepedjen.

Ki kell okádnom magamból ezt a pár órás történést.

Elejétől a végéig, lépésről lépésre, helyére tenni és jó mélyen elzárni.
Beszélgettünk!
Amit el akartam kerülni. Nem ezért jött!

Csöpögtette rám a mindennapjai történéseit.

Információk, amikkel nem tudok mit kezdeni.
Minek? Nem érdekel, semmi közöm hozzá. Nem olyan a nexus köztünk.
Mert engem másképp kezel.
Miért? Nem vagyok a barátja, a haverja, senkije sem vagyok.
Csak egy rendszertelen kis történés csupán, ahogyan én neki.

Eddig simán kezelhető felállás volt.
Miért akar változtatni rajta? Mit akar vele elérni? Hogy kelljen még jobban?
Miért akarnék többet? Elfogadtam az ennyi jár részét.
A több, ebben az esetben még véletlenül sem jutott eszembe.
Mert ezzel indított, előre lefektetett szabályokkal.
Nekem kapóra jött, Neki ennyi fért bele.
Mi a fene változott?
Hisz az örökkön-örökké részt, nem velem fogja lebonyolítani.
Tudom, tudja!
Mi a fenének kell elrontani, bonyolítani.
Beszélgessünk?

Mert az jó?
Kinek is?…