Dilemma!

Volt tavaly egy jó nagy mellényúlásom.
Igazából az, hogy mellényúlás volt, az akkor, le sem esett.
Eddig. Valahogy mostanra érett be a nagy felismeréses része.
Na jó, ha őszinte akarok lenni, végig tudtam mi a helyzet, de jobban lefoglalt a kiélvezem része, mint a mi a fenét gondol ez magáról! végiggondolása. Gyarlóságom határtalan ez ügyben.
Az utóhatása révén, kezdem magam visszaóvatoskodi ugyanabba a jó kis magamnak ásott gödörbe, amit nagy hirtelen elhagytam 3 évvel ezelőtt.
Tehát ha eltűnnék, nem férjhez mentem nagy hirtelen, csupán a magamnak kiásott gödörben pihenek.

Gondoltam, ha nagyon keresnél, jelzem..
Beletörődve, lábamat lógatva figyelgetek a peremén.
Végül is, kényelmes gödör volt ez, ismerem, pont az én méretem… 
Mély ugyan, de legalább hűvös van… 
Nem szép, de van stílusa. Kétségeim körömmel vájt barázdái egyenletesen beborítják a falat…
Ülök itt a szélén, és azon problémázom, hogy mielőtt visszahuppannék meg kellene-e köszönnöm adott Úriembernek mindazt a jót, aminek kapása révén megint itt figyelgetek? Vagy csak szépen, csendben sétáljak ki az életéből.
(ok. az, hogy az élete része lettem volna az kicsit túlzás, de olyan fennkölten hangzik vagy hogy..)
Köszönnöm kellene, hogy egy kalap alá voltam véve.
Ami igazából megfigyelési szempontból, élménystátuszt kapott. Megtudhattam általa, milyen ha hülyének néznek.

Igen kényelmes státusz, nem kell mást csinálnod, csak hagynod kell magad.

Se fizikai, se szellemi megerőltetéssel nem jár. Totálisan kényelmes kis státusz az.

Csak egy idő után kurva unalmas.

De jól alakíthattam a nekem leosztott szerepet, mert a mai napig ki nem hagyná, hogy egy semmitmondó kis beszélgetés alatt, fel ne hívná a figyelmemet, bugyuta létemre. Oktondiságomról nem is beszélve.
Ez biztos, valami perverz mentális kielégüléssel járó megmozdulás lehet részéről. Én annyira már nem élvezem.
Köszönnöm kellene vajon, hogy visszajelzései alapján, tökéletes bizonyosságot nyert a Egy szar vagyok! felismerése?

Jó, igazad lehet abban, hogy ez csak egy ember véleménye, de ha rendszeres visszaigazolásként tolják a képedbe, egy idő után magadévá teszed egy senki vagyok életérzést.
Dilemmázom…
– hálálkodjak vajon, hogy segítségemre volt önmagam haszontalan létének felismerésében és csendben egy mukk nélkül ereszkedjek vissza gödröm mélyére?
vagy,

– provokáljak még ki egy magam alá gyűröm még utoljára megmozdulást (csak az íze kedvéért ugye) majd miközben kiengedem az ajtón, bájos mosollyal az arcomon elköszönés okán, halkan jegyezzem meg, ahogyan tőle tanultam..
Amúgy egész jól teljesítettél, bár ez inkább az én érdemem nem a tiéd…
leheljek egy Atyai csókot a homlokára és na ezt is letudtam! megkönnyebbült sóhajával zárjam be utána az ajtót.
Visszaigazolásban, ha összekapom magam én is nagy vagyok ám… 😉