Az inspiráció megvan. Lefekvéskor, az elalvás előtti pár percben, az aznapi történések még szépen kerekített, könnyed kis sztorikká állnak össze. Van bevezetés, tárgyalás, befejezés. Megvan az elhatározás, hogy na, akkor én ezt, reggel jól le is írom. Csakhogy van egy kis bibi: kialszom.
Reggelre az a fránya inspiráció sehol sincs. A könnyed sztorik, lesarkított, szögletes, nehezen emészthető,( torkon akadás ügyből kifolyólag) félszavas betűhalommá avanzsálódnak. Érthetetlen és emészthetetlen. Görcsölés van, hogy nem fogok soha megszabadulni tőlük. Pedig nagyon leraknám, Te jól szórakoznál rajta, mert igazán jól tálalnám, hisz este még megvolt hogyan teszem fogyaszthatóvá, én meg jól megkönnyebbülnék.
Móka lenne meg kacagás kb. 3 percben és mindenki mehetne a dolgára.
Orvosi javallatra, pár hétig szabad folyást kellett engednem a gondolataimnak. Ki kellett mondanom mindent, ami adott helyzetben megfogalmazódott bennem, semmi elfojtásos megmozdulás. Természetesen ezt, próbáljam meg finoman előadni. Vannak ugye, azok a bevett viselkedési formák, amiket ne rúgjunk már fel, csak mert engedélyezve van,
miközben adott elém kerülő orra előtt lengetem az írásos engedélyt, természetesen örömittas ugrándozások közepette, hisz a leosztom rész néminemű mentális kielégüléssel is járhat Bibi nekem lehet, simán küldhetlek melegebb égtájakra az egész pereputtyoddal együtt sálálááá!…
Illedelmesen és jól nevelten kommunikáljuk már le a problémákat.
Egy Jó reggelt Drága Hölgy!-re nem lenne ildomos egy Ne szólj hozzám megütlek! mondattal reagálni ugye?
A legnagyobb baj, hogy eme “engedély” mellé még egy pár szavas instrukciót is kaptam, pár hétig semmi huncutkodás.
Mentálisan elégülhetek, de a fizikális részét szüneteltessen egy picit.
Nesze neked, új státuszt kaptam pár hétre: Én, a Szűzlány!
Semmi nyúlka-piszka, semmi magam alá gyűröm csak az íze kedvéért megmozdulás.
Esetleg, csodálkozó bociszemekkel pilloghatok előttem álló, csodás Hím egyedre,
sugdoshatunk csacskaságokat egymás fülébe, meghitt gyertyafénynél pironkodhatok ama elém táruló tényen,
hogy jé neki más van az alsójában mint nekem.
Bár lehet, csak a fene nagy félhomály vezet meg, az egy…? jól látom,de miért csak ekkora?… de nem érinthetem.
Se egy ujjal, se bottal, se sehogy nem vizsgálódhatok, főleg nem járhatok utána, hogy az bizony tényleg az ami, vagy csak a zsebébe mélyesztett kulcscsomó árnyéka…
Ráadásul illendőség okán, még meg sem kérdezhetem… 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: