Még jó, hogy tudom mire fogni.

– Hogyan tudtad elviselni a tudatát annak, hogy voltak mások is, hogy nem Te voltál az egyetlen? – kérdezte A. (Nem aprózza el, nem szokta.)
Forgattam a cigarettát az ujjaim között és megrántottam a vállam.
– Miért, Te annak idején, hogyan tudtad elviselni? – pillantok rá a cigaretta füstje fölött.
– Tudod, valahogy megoldottam, valaki mindig volt mellettem – mondja mosolyogva, de a ráncok elárulják az ajkai mellett. Ugyanolyan mély árkok figyelnek az én számszélén is, még a görbületük is hasonló – De Neked nincs itt senki, akinek elmondhatnád.
Újabb vállrándítással reagálok.
Most mit kellene mondanom?
Hogy hozzászoktam,
hogy nem tudok mit tenni ellen?
Hogy hülyének lenni egyszerűbb volt, bár rohadt szűk néha a jelmez.
Mindig van/lesz jobb, szebb, okosabb. Bár az utóbbi éveket figyelembe véve, inkább azt tapasztaltam, butának lenni áldás és párkapcsolati fronton a legnyerőbb.
Óh csodás ostobaság, néha úgy magamnak tudnálak!
Mit mondjak, hogy egyre biztosabb tény számomra, a láthatatlanságom, hisz naponta trappolnak keresztül rajtam jelzés nélkül,
hogy belefáradtam a sok bebizonyítomba, időt sem adnak rá, így már csak lemondóan legyintek, ja, biztosan jobban tudod és inkább hallgatok?
Néz és várja, hogy mondjak valamit.
Nem tudok megszólalni, nem is nagyon akarok.
Lehet, feldolgozni sem tudná hirtelen azt a sok mocskot, amit ráokádnék. Mellesleg nem hiszem, hogy pont A. lenne a legalkalmasabb személy, hogy szembesítsem a tényekkel, a tényeimmel.
Elhúzom a számat, érzem azokat a fránya ráncokat.
Mereven feszülnek az ajkaim mellett, miközben nyelem vissza a könnyeimet.
Óh A., ha csak a felét elmondhatnám, ha csak a felétől meg tudnék szabadulni, már könnyebben menne.
De jobbnak látom ha megint csak a legegyszerűbb reagálást választom.
Hallgatok.
– Baj van? – kérdezi az arcomat fürkészve.
– Baj? Már miért lenne baj. Tényleg minden a legnagyobb rendben. Móka van és kacagás. – próbálok krákogni, hogy ne vegye észre a hangom remegését.
– Kurva cigaretta – próbálok valami köhögés félét produkálni.
– Mondtam már, hogy ne gyújts rá, látod, köhögsz.
– Ok, megpróbálok kevesebbet szívni – és a jól bevált felhőtlen sablonmosolyok egyikével ajándékozom meg.
Magamban mormolva közben, hogy ne haragudjon rám ezért a kis hazugságért…