X. pár hónapja szakításon esett túl. Érdekes látni, hogyan is alakítja át a hirtelen jött egyedül élés. Az addig kiegyensúlyozott nő, mindenben és mindenkiben versenytársat, versenyhelyzetet lát.
Folyamatosan reklámozza Önmagát. (hogy a fenébe nem fárad el benne?) Pörög ezerrel, programokat szervez, természetesen úgy, hogy az erősebbik nem többségben legyen (na, ezekre engem, pont nem hív el)
és nem veszi észre, hogy a homlokán meg ott virít, piros nyomtatott betűkkel: MINDENÁRON!
A piros meg nem éppen az Ő színe. Nagy hirtelen előkerített egy olyan léc okosságot is, és erőt, energiát nem kímélve tartja, a feje fölött. Jó magasan. És sír, és rinyál, (na ezekre a találkozókra hív engem, kettő után nem igazán akaródzik menni) hogy mindenki csak átlimbózik alatta, átugrani senki nem akarja.
Szállnak el a fülem mellett a miértek?, a hogyan lehet ez?-ek, és a többi nagy kérdés, aminek megoldását tőlem várja. Nem igazán értem, miért pont tőlem, hisz ahogyan én élek a jelenlegi hozzáállása szerint, az bűnös, rossz dolog. Erkölcstelen és nem illendő egy hölgyhöz. (pedig, jelen pillanatban igencsak takaréklángon pislákolok..)
Mindez olyan méregetős, lefitymálós arckifejezéssel közli, mintha legalább is fedetlen mellkassal, kis csengettyűkkel a bimbómon ugrándoznék előtte. Felsőbbrendű gőggel ecseteli, egy-egy találkozója milyen jól sikerült, sziporkázott, lehengerelt. Bezzeg én, az alantas kis lélek lópikulát nem tudok. Felháborító ösztönlény mivoltom. Mert Ő, tisztában van ám önmagával és ezt, természetesen közli adott Úriemberrel is, akin észlelte is, mert Ő tud aztán a jelekből olvasni, hogy igen nyitott felé, és végre talált valakit.
Majd saját megnyugtatása okán, engem vesz górcső alá és fröcsögve ecseteli milyen szarul csinálom, még egy rohadt csipkekesztyűm sincs amivel kapanyélen edzett tenyeremmel, marokra foghatnám a …., na azt!
Majd minden részletre kiterjedő megtaposásom után, szerény kislányos ábrázattal megkérdezi:
– Szerinted miért nem hív fel?…. 😉 😛
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: