Mindez én vagyok...

Én legalább bevallom.
De, engem úgy neveltek, ha vendégségbe megyek mindig vinnem kell valamit. Alap. Meg gesztus, aminek amúgy is megszállottja vagyok.
Néztem a konyhapultra kihelyezett 3 darab Nescafé 3in1 csomagocskáit és értetlenkedve meredtem rá.
– Jaaa én csak ezt iszom meg, hoztam… magamnak. A cuccom hova pakolhatom?
Cucca? Mi van? Ide akar költözni? Nem kellett volna megbeszélni ezt valakivel? Mondjuk velem? Ráadásul, csak az akárhányadik találka után voltunk.
(Ja, lassan, körbetáncolomban nyomtam. Felhívták rá a figyelmem, talán gyors vagyok egy csöppet.)
Az, hogy beengedtem a lakásomba nem feltétlenül jelenti azt, hogy örökbe is fogadom. De azzal nyugtatgattam magam, én főztem, egyem is meg.
Hátha feltudom javítani annyira, hogy fogyasztható legyen. Bár, eddig nem haladunk valami jól. De esélyadásban nagy vagyok, hátha meglep valami izgalmas fordulattal.
Csacsogva járta körbe a lakást, még a kabátját sem vette le, és nyitogatta a szekrényeket. Bambán totyogtam utána, egyszerűen nem tudtam elhinni amit látok. Anyám! ez felméri mim van, vagy azt nézi hová pakolhatja majd a holmiját? Döbbentem, mikor a konyhába visszatérve kitárta a hűtőt és tartalma osztályozásához kezdett.
Itt azért, kicsit kezdett a füleimből addig lassan szivárgó lila füst, holmi sípolásos hanghatással vegyített, mélynyomással feltörni. Hajam plafon felé merevedésének tökéletes kivitelezéséről nem is beszélve.
Lassan körbetáncolás? meg esélyadás? lópikulát! és a három kis csomagocskát felmarva a pultról, két lépéses ciklonos elétoppanást vittem véghez.
Vigyorgott.
– Te kis mohó, csak nem itt a konyhában akarsz nekem esni?- közben a nyitott hűtő felé intett – Mit lehet ezeken kívül inni? Mert én, ilyeneket nem iszok meg.
Kedvesen rámosolyogtam, még háziasszonyi státusba vagyok alapon, lakáson belül tudhattam ugye, fő a jól neveltség.
– Mit-mit?? -mosolyom rendíthetetlen, vállát átölelve vezettem a bejárati ajtó felé – Hát ezeket! – és a kezébe nyomtam a Nescafés csomagocskákat, miközben kitártam az ajtót – Szépen, nyugodtan elfogyaszthatod, a saját otthonodban!! KisSzívem…. 😉

Jó lenne tudni, mi a fenének állítom be a telefonon az ébresztő funkciót, ha úgyis minden nap ráverek gyenge másfél, két órát.
Mikor meg elkezd sípolni, ugrok akkorákat ijedtemben, hogy kávéval terítek be mindent magam körül. Tuti, ha meg nem tenném, simán át tudnám aludni az egész napot. Nah kérem, én magamnak generálok versenyhelyzeteket, lásd: ébresztés, kontra bibi már rég fent vagyok.
Micsoda stressz ugye!?
Régebben szerettem a hajnalokat.
Kipattanva az ágyból, na akkor csapjunk bele életérzéssel sertepertéltem a lakásba. Bársonyosan simogató gondolatok öltöttek magukra betűformátumot és a mondatok erőlködés nélkül simán csúsztak ki az ujjaim hegyéből.
Csak valami halk zene hullámzása a háttérben, a friss kávé illata és a klaviatúra ütemes kattogása.
Volt minden reggel 2 óra ami csak az enyém és a gondolataimé.
Nem véleményekből, nem mások általi vélt, vagy valós felvilágosításának eredményeként képződött mondatok. Csak az átélt valóságom szöveges megnyilvánulása. Segített feldolgoznom, újra átélnem, és motiválódnom.
Laza könnyedséggel vetettem magam bele az új napba és alig vártam, hogy ragadjon rám a “kosz”, mert talán tanulhatok belőle újat, rájöhetek általuk a nagy csoda mibenlétére.
De mostanában már lefekvésnél, azon görcsölök ,csak fel ne kelljek idő előtt. Az előző nap kristálytiszta valósága szétrobbantja az agyam. Nem akarom azokat a gondolatokat rövid szavakba tömöríteni, se tisztába, se mocskosba. Csak valahogyan megszabadulni tőlük, az el fog múlni!-ra apellálok, így viszont zabolátlanul cikáznak.
Hol tompán koppannak a padlón, hatalmas krátereket hagyva maguk után,
hol apró gyöngyökre hullnak és a lakás különböző sarkaiba gurulnak.
Szép halom. Egyre több van belőlük.
Takarítanom kellene. Túl sok lett hirtelen.
Túl igazak ahhoz, hogy minden nap szembesüljek velük.
Mások vélt igazságai, hazug gyöngyházfényű csillogással.
És itt ragyognak a sarokban.
Talán felfűzöm őket, igazgyöngyös gondolat nyaklánc, csak mazochista hajlamúaknak. Fojtogat, gyötör, mennyei boldogság.
Nekik! Én már nagyon megszabadulnék tőlük. Nem akarom látni őket. Magamat látom bennük. A saját valóságom más szemén keresztül.

Ülők kócosan a kanapén, már a kávé illata sem hoz lázba, és egyetlen mondat cikázik a fejemben, ami mindent ad, csak éppen erőt nem, hogy behúzzam a lapos kis hátsómat a fürdőbe…
Valahogyan letudom ezt a napot is, 
reméljük nem talál el egy alacsonyan zúgó zongora a Körúton… 😉

Lemaradtam mindenről!… napok óta ez a mondat zakatol a fejemben.
Az idő megy, és én egy helyben toporgok. Rutinnapok mennek el úgy, hogy szinte semmit nem érzékelek belőlük. Ha megkérdezik milyen napom volt, semmit nem tudnék róla mondani. Esetleg idiótán vigyorogva kipréselek magamból egy Köszönöm kérdésed, nem történt igazán semmi olyan, amiről érdemes lenne beszámolni. 
Pedig de, csak valahogy nem tudok beszélni róluk.
Egyszerűen nincs kedvem újra átélni.
Inkább tagadom magamnak, hogy megtörténtek.
Kényelmesen elhelyezkedve a szófán, kezemben a tejjel hűtött fél liter kávéval nagy elgondolkodom-ra vetemedtem.
Mi a fene történt velem amitől nem megy?
Megosztanám, meg úgy el is mondanám, nagy dolgokat meg a kicsiket is.
De inkább az apró-cseprő mozzanatokról nyekergek valami kihámozhatatlan zagyvaságot, a nagyok meg mostanában jól bent ragadnak.
De miért? Talán későn kezdtem? Azt amit huszonévesen kellett volna ész nélkül, hirtelenkedve megélnem, kipróbálnom, letudnom én a harmincas évek végére tömörítettem, átgondoltan, pengeéles racionalitással és most van az a pont, hogy elfáradtam?
Azt hiszem túlhabzsoltam magam, és az elraktározott tapasztalás, a szépen becsomagolt emlékek halmán ülve, csak annyi jut eszembe, túl kellene adni az egészen, mintha meg sem történt volna.
Lassan folyok szét az idővel, egyenletes tempóban.
Ami akár nyugodtságot is feltételezhetne de, csak annyit eredményez, hogy szomorú belenyugvással konstatálom, nincs mese lemaradtam, akár csordogálhatok is, már ki a fenét érdekel.
Hiába van meg az valamicske tudás, nincs energiám felhasználni.
Blokkolva vannak. Nagy erőfeszítések árán sikerül csak néha-néha valami értelmesen szerkesztett mondatot kipréselni a számon. Az értékes részéről nem is beszélve. Azt, meg már csak halkan említeném, hogy hatalmas bátorság kell hozzá, hogy egyáltalán azokat is kimondjam.
Félszavas válaszokra redukálódtam.
Azon nevetek ami másokat nem biztos, hogy mosolyra fakasztana,
és hatalmas traumának élem meg, hogy elsóztam a reggeli tojásrántottát. Lefeszült arccal próbálom visszatartani a sírást és gyorsan mosogatni kezdek, a víz csobogása hátha elnyomja a mély sóhajokat, hogy összeszűkült torkomon keresztül valami levegőfélével ajándékozzam meg a tüdőmet.
Ja, az orrom bedugult a bent maradt könnyektől.
Természetfilmeket már nézni sem merek, szegény kicsi gnú hát nem szétmarcangolta az a fene nagy oroszlán?… 
és mire vége, alig férek el a papír-zsebkendő hegyek között.
Egyre nehezebben dolgozok fel.
Ott vannak bennem azok a dolgok, amiket megéltem, és az új történések megemésztése már nem megy olyan könnyen, már nincs hely ahová begyömöszölhetném őket. Elől hagyni meg pláne nem merem.
Pedig csípőből pikk-pakk oldottam, most meg?? nemhogy bottal, de egy vékonyka kis pálcával nem piszkálgatnám meg, mert attól félek, a lavina amit az a vékony kis pálca piszkálgatás okán elindítana, végleg betemetne.
Viszont így, konkrétan fizikálisan megyek rá.
Örülnöm kellene, olvadnak le rólam a kilók bármennyit is eszem.
Csini vagyok juhhéé, na-per-szeee.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azért adok hálát, hogy hoppá, 2 új kilócskával gyarapodtam.
Már előre parázom a szülőzet milyen képet fog vágni látványomtól.
Ami viszont biztos, öregszem.
A valóm öregszik.
Jobban megrémít mint a testem “kopása” ami körülzárja…

Van, hogy úgy kelek, ha törik, ha szakad, akkor én ma hőssé válok.
Véghez kell vinnem, valami nagy tettet. Nane valami háztetők fölött röpködéses, teherhajókat egy emelésre átpakolós kivitelezésre gondolja,
(ne akarj elképzelni, olyan testre simuló, selyem, kezes-lábas dresszben, mondom, ne akarj!!! Mégiscsak? Kijött? Rám ne mutogass, én előre szóltam!)
csak olyan, ma igazságot szolgáltatok,
bevédek és meg,
leplet rántok,
megbízható támasz leszek,
esetleg felvilágosítok,
egyenesbe rántok,
és szólok, hogy nyitott sliccel flangálsz az utcán.
És majd jól igazam lesz,
megveregetik a vállam, hogy védelmére keltem,
elismerően bólogatnak, hogy na igen, Te tudsz valamit, megfejtetted,
(elsőre megfektetted-et pötyögtem, Freudi elírás najah).
Egy emberként ünneplő, éljenző tömeg vesz majd körül,
mindenki a barátom akar majd lenni,
konfetti hull zsákszámra,
szimfóniákat komponálnak nekem,
verseskötetekben örökítik meg szellemi nagyságom és igazságos voltom,
nem beszélve az Ágnes a mi hősünk! című 1450 részes brazil szappanoperákat megszégyenítő, mélylélektanra hajazó sorozatról, ami eddigi kis gyarló létem minden mozzanatát feldolgozza.
Teljesen leköti az agyam, hogy kigondoljam,
kinek, mikor fogok majd interjút adni,
ki lesz az, akit aznap megvédek….miközben lefő a kávé.
Az első cigi elszívásánál, az jár a fejemben, a családomat hogyan kímélem majd meg a kíváncsiskodók hadától,
a zuhany alatt, beszédeket szerkesztgetek, amibe annyira belebonyolódom nagy izgalmamba, hogy fordítva veszem fel az alsóneműm,
a tükör előtt laza, James Bond pózokban tetszelgek, naná, hogy a szempillaspirállal majdnem sikerül a nagy hősnek, saját szemét kipattintani a helyéről, ok ez a sminkelgessünk még nem megy valami jól, majd sipakomat a fejembe vágva, lazán hátravetem a sálamat mozdulattal, kilépve az ajtón felsóhajtok,
Halló! Hisz már, most egy hős vagyok!
Tökéletesen és sikeresen kivitelezett elhagyom a lakást vittem véghez.
Már, csak az a pár méter hiányzik az utcára kijutásig,
a villamosmegálló eléréséről nem is beszélve.
Hisz nagy erőfeszítések által, sikerült leküzdenem ama vágyamat, hogy fél útnál feladjam, vissza ne forduljak és tegyek szépen, jó magasról, a mai napra.
Mindentudó vigyorral szökkenek egy Latabár Kálmánosat, juhééé igeeen!!! felkiáltásomtól víz-hangzik a ganag,
mert rájövök, mi ez, ha nem hőstett, magamhoz képest legalább is…. 😉

Bevallom szoktam okoskodni. Na igen, elfordul.
Bár hozzáteszem, mostanában remekül le tudom gyűrni az ingert, hogy akkor én most nagy észosztást eszközöljek.
Hülyének lenni kifizetődőbb, sőt megkockáztatom, sokkal kényelmesebb, ja és mindenképpen szórakoztatóbb. De a késztetés megvan, le sem tagadhatom. Az Aputól örököltem. Na az öreg aztán zseniálisan műveli eme tevékenységet. De hála az anyutól is kaptam valami hasznosat.
(Igen-igen, a hatalmas ajkakat! Száj ügyben! Ejnye, megint mi nem jutott az eszedbe. Grátisz ajándék. Kompenzációs szerv. Figyu, egészen emészthető látvány lett tőle, jóllakott ovis fejszerkezetemen.)
Anyutól kaptam a türelemre való készséget, (ja-ja az a birkás fajta) 
holmi, én aztán megértem hímzéssel. (eszméletlen jó fej tudok lenni, matyó filing)  Ami ugye, nagyban üti a hirtelen felindulásból sürgősen, s.o.s le kell nyomnom valami nagy okosságot dolgot.

Néha a nagy türelemben szájtátva, államon csillogó nyálfolyamban figyelek, teljes mozdulatlanságban, nehogy megzavarjam a szemgolyómon ejtőző legyet. (Csak tudnám, hogy a fenébe sikerült bejutnia a szemüvegem alá!) Türelem van! Kivár! Majd csak elszáll. Megértem ám, pihenni eme szárnyas lénynek is kell valahol. Miközben jár az agyam ezerrel (naná, a légy kontra szemüveg ügyön) és figyelem mikor vesz levegőt a másik, hogy kihasználva azt a másodpercnyi kis időt, amikor végre befogja a csöpp kis száját, leosztást eszközöljek felé.

És ott a lehetőség!
Elhallgat, megnyalja kiszáradt ajkait,(kiszáradt? az nem is csodálom! a hülyeség testnedvek elapadását vonhatja maga után, megfigyelésre alapozott tény)
Készül a levegővételre, emelkedik a mellkas, na most jött el az én időm! Nyomok neki valami cikornyás, úgysem fog fel belőle semmit monológot.
(még mindig jobb, mintha lekevernék neki egyet, jó szívem is van mondtam már?)
Na kérem, az én hangszálaimnak is kell a tréning, amúgy is csodás orgánummal rendelkezem hallassuk már ugye.
Előredőlök, (csöppet elgémberedtem a nagy türelemben)
szemkontaktus, (légy már sehol, akár pislanthatok is)
mutatóujj előkészítése, hajjaj nagy hadonászás várható orr előtt,(amúgy is, már teljesen elkékültek a nagy ökölbe szorítom alatt)
pulzusom emelkedik, izgulok ám, soha nem tudom előre milyen reakciót vált majd ki az új infó, (nyugi, nekem is új lesz. A reakciójából szűröm le, mennyi észt injektálhatok bele, át, neki)
amit az arcába köpök, (lópikulát nem tudom! ha-ha)
és…és…és mit sikerül kinyögnöm?
– Na-ná-hogy-meg-ér-tem!…(köszi Anyu!!!) 😉

….van az a rész, amikor rájössz már nem halogathatod tovább.
Pont itt van az ideje, hogy felállj és nekikezdj szépen összerakni magad. Újra!…

Még egy korty kávé… amit nem is tudod mikor készítettél, sőt azzal sem nagyon vagy tisztában hogyan kerültél vissza a szobába a meleg bögrét szorongatva. Kiesett konkréten a reggeli ébredés utáni 20 perc.
Itt talán már pánikolsz, hisz a reggeli kis magán rituáléid, fontos adalékai a nap kezdéséhez, de bármennyire is erőlteted az agyad egyszerűen nem emlékszel mi történt azalatt a 20 perc alatt.
Az még meg is van, hogy ugyanabban a magzatpózban keltél ahogyan összehajtogattad maga a lefekvésnél, plusz adalékként ugyan ott van még a hatalmas ugrándozó gombóc a gyomrodban, a hajtogatás eredményeként fellépő végtagzsibbadás, a tompán lüktető agy, hm talán az altató üvege jobban billent, nem egy, hanem két szem ugrott a tenyeredbe.
Holmi vigyorra húzódik lemerevedett arcod, de béna vagy babám! de félúton megáll a folyamat kivitelezése,
a gyomor gombóca liftezni kezd,
befigyelő zabszemmel a hátsódban
Ugye nem vette észre? ugye nem szól rám megint, hogy vigyorgom!! reményével reflexszerűen oldalra sandítasz….. ahol már rég nincs senki.
A fenébe, az elmúlt hónapok kúrva beidegződése….

….és tudod, itt jön az a rész, amikor rájössz, már nem halogathatod tovább, meg kell emelned a kis hátsódat,
felállnod és szépen nekikezdeni ( naná, hogy nagy vigyorral az arcodon) összerakni magad. ÚJRA!…. 😉

Egyre többször megrémít a lakáson kívüli világ, és itt most nem a  szerencseszerelem felhőtlenségére gondolok.
Simán csak a mindennapi eseményekre. Nem merek belegondolni a kinti történések miértjeibe. Azt hiszem belekattannék az okok keresésébe, a lehetséges verziók végiggondolásába, egy-egy megtörtént esemény igazságának keresésekor.
Tisztában vagyok vele, beszűkültségre vallhat, ha azt mondom, én egyedül mit tehetnék? De, a sok lúd disznót győz nagy megállapítás, legtöbb esetben már nem igazán állja meg helyét.
A kétszemélyes eseménysorozatokról nem is beszélve. Egy kínos találkozáskor honnan a fenéből kerítsek elő még két-három ludat. Nem hinném, hogy a szomszédok örülnének ha a gangból, holmi baromfiudvart rittyentenék. Amúgy is, vérmes állat az a tollas jószág. Vidéken van ahol ebek helyett tartják. Eszméletlen nagyot tud csípni, ha a területére merészkedik valaki, na és nem beszélve a hanghatásról amit kibocsát magából.

Teljes érdeklődéssel fókuszálok az arcára, ahogyan zavartan, lehajtott fejjel, néha-néha óvatosan felpillantva, mintha csak véletlenül kalandozna a tekintete felém, áll szemben velem a megállóban.
Teljesen leköt az arca tanulmányozása, észre sem veszem, hogy pörgetem az ernyőt, aminek szárat a vállamra fektettem, és a mellettem állót, csak még jobban eláztatom a szétspriccelő esőcseppekkel.
Észre sem veszem, hogy pörgetem és ázok. Józanítónak kellene lennie a hideg égi áldásnak, de csak, az egy héttel ezelőtti este jut eszembe. A kielégült vigyor az arcán, ahogyan hozzám ért, ahogyan a csillagok megkapásának lehetőségével kecsegtetett. Már akkor nagyon mosolyogtam eme lehetőségen, tisztában voltam lehetetlenségével. De jól esett. Ez tény.
Észre sem veszem, hogy átballagok a síneken a másik oldalra. Közvetlenül elé lépve hajolok közelebb, éreznem kell az illatát. Kipirosodott arccal pillant rám. Zavarába történhetett ez a színváltozás, vagy csak fogjam az erős szélre?
Óvatos kimértséggel lép egyet hátra, valami mosolyfélét próbál kicsikarni a merev ajkakból és egy halk sziát rebeg. Még körbe néz, szemében a remény, hátha nem hallotta meg senki.
Észre sem veszem, hogy nem köszönök vissza, ahogy akaratlan mozdulatommal sem vagyok tisztában, ahogyan egy ujjal követek egy esőcseppet az arcán.
Majd egy erősebb széllökésnél, ami majdnem kitépi az ernyőt a kezemből, minden a helyére kerül. Már nem találom olyan magasnak, mint azon az estén. Már nem érzem magam gyöngének mellette. Már nem akarok az a nő lenni, akit kihozott belőlem, akkor, ott. Már nem találom olyan észvesztőnek az illatát. Már nem remeg a térdem attól a csokoládé színű pillantástól.
Újra én, saját magam vagyok. Tiszta agyal. Hangosan felnevetek. Csak nevetni tudok ezen a béna helyzeten. Lépek egyet. Megrémül. Naná, hogy nem tudom kihagyni, hozzásimulok, és a nyakába dörmögöm.
– Kínos helyzet ugye Drága – húzom végig a számat finom bőrén – igazán kár érted….

Két megállóval később tudatosul bennem, nem is erre akartam jönni. 😉

A düh hullámokban önt el.
Hol csitul kicsit, csak tompa lüktetését érzem,
hol elementáris erővel tombol bennem, szinte már hányinger közeli állapotban vagyok, ahogy próbálom visszanyelni.
Pedig csak ki kellene engednem. Hagyni, hogy átjárja minden porcikámat, megtegyem mindazt amire sarkall.
Piti húzásokat vigyek véghez, kavarjak még egyet, utoljára, azon a fekáliával telített ülepítőn. Elé állva, fröcsöghessem a képébe minden sunyi kis hazugságát, amit az elmúlt 1 évben benyeltem.
Tényekbe verjem bele a kis orrát,
degradáljam, ahogyan Ő tette velem,
légből kapott sértésekkel bombázzam,
és lenéző, megjátszott sajnálattal trappoljak át rajta.
De én, nem vagyok ilyen!
Bár ezt Ő nem tudja, hisz igazából nem tud rólam semmit…
Talán engednem kellene a dühömnek.
Fenébe a jólneveltséggel,
fenébe az elvárt viselkedési formákkal.
Szépen felöltözni, enyhe kis smink,
szende kis mosollyal, szépen odatipegni,
elé állni,
….és ráborítani az a kurva pultot.
Majd mint aki jól végezte dolgát,
kalapomat emelve (nagyon gyorsan be kell szereznem egyet)
köpni az egészre és odébbállni.
Végül is mit veszthetek, senki nem ismer, senki nem tudja ki vagyok,
erre az egyre nagyon odafigyelt.

De sajna, ez csak a dühöm 30 %át csitítaná.
Igaz, hatalmas mentális, sőt fizikai kielégüléssel járna,
de…. és az jó nagy DE!….
DE tudom, nem hozna megnyugvást, a düh másik 70%nak,
ugyanis magamra vagyok a legdühösebb,
hogy hagytam eddig fajulni.

Hát most nyammoghatok rajta…. 😉