Mindez én vagyok...

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ami talán az egyik legnehezebb feladat, mert áltatni magunkat nem olyan fájdalmas, az első két hónap után összeraktam a milyen ember is Ő kirakós több mint háromnegyedét. Majd kb. hat hónapig ültem a kis hátsómon, arra várva háta mutat valamit, ami igazolná azt, hogy mégsem olyan, illetve ott volt az az 1 negyed, amitől lehet eltudnék ámulni. Megsúgom ámulás tényleg volt, na nem éppen a jobbik fajtából.

Az első 10 perc után azon kezdtem el agyalni, természetesen két jól sikerül óóóhh… és áááhh… közben, hogy mi a fenének kezdett hozzá, ha igazából pont az egyik leglényegesebb dolog a kedv hiányzik.
Csak mert kéznél voltam mi baja lehet, adjunk neki?…
Bár aláírom, a hagyom magam rész egyik generálója nálam is, pont a mi bajom lehet életérzés váltotta ki. Gondoltam menet közben majd rákap az ízére, eltűnik az arcáról az az unott, na még ezt lezavarom aztán lépek.. arckifejezés, de ahogyan félig lehunyt szemhéjam alól, lopva fürkésztem az arcát (naná próbáltam hangolódni, természetesen csukott szemmel) nagyon úgy nézett ki az bizony ott fog maradni végig.
Figyeltem, ahogyan méricskél, a megszokott mozgássorozatot, a jól ismert mi után, mi következik sorrendet és felötlött bennem,
fejbe vágom a távirányítóval!…csakhogy kizökkentsem abból az unott maszatolásból, fő a meglepetés zökkentő ereje alapon.
Itt majdnem hangosan felröhögtem, de inkább azt találtam ki,
én bizony gyorsan, sutyiban összehozom magamnak azt az elmenetelt, ha törik, ha szakad, és a telítettség élményével,
szépen, nyugiban még mindig el tudom dönteni,
mit is kezdjek a derekam alá beszorult távirányítóval…

Megbántottak.
Tudom én, rendszeresen előforduló napi ügy.
Próbálod feldolgozni.
Próbálod megérteni.
Ész érvek, racionalitás, két lábbal a földön és egyéb okosságokat hívsz segítségül.
Okokat keresel, meg válaszokat.
Hibáztatsz, majd feloldozol.
Dühöngsz, majd 3 másodperc múlva megbocsátást kérsz.
Sírsz, majd könnyes arccal meséled a jó részeket.
Vádaskodsz, majd igazat adsz mindenben.
Szidod a felmenőit, majd küldesz egy csokor virágot az anyjának, mert ma van a névnapja.
Apró gesztus, mert a megszállottja vagy. (titokban már a Karácsonyt tervezed.)
Mindenben és mindenkiben Őt látod.
Mindenben és mindenkiben Őt keresed.
Emlékszel? Mikor..
És arra? Ahogyan..
Az idő, pedig megy.
A seb, aminek gyógyulnia kellene csak egyre nagyobb.
Mert terveket kovácsolsz.
Tudod, ha majd..
Na, én akkor..
Álmokat dédelgetsz.
Színezed őket ezerrel.
Ha majd újra..
Akkor minden más lesz, mert..
Újra és újra belemarsz.
Már észre sem veszed,
mechanikusan nyúlsz bele minden reggel és téped le a varasodást.
Akarod, hogy fájjon.
Kínzod magad a MIÉRTekkel.
A CSAK, nem éppen a gyógyulást elősegítő válasz.
Megérteni akarsz minden áron.
Mert tudni akarod.
Pedig felesleges.
Mert eleve rosszul tetted fel a kérdést.
Nem a MIÉRT?-tel kellett volna indítani.

Megbántottak?
Hm, sajnálom.
Mindennap előforduló kis történés.
Tedd csal fel nyugodtan azt a kérdést!
Jaj, ne butáskodj, nem azt a rövidet, hanem a másikat..

Ki Ő, és egyáltalán, hogy meri venni a bátorságot?…😉

Jelen pillanatban a semmiben lubickolok.
Végül is, jó kis közeg az, olyan… olyan…. pont semmilyen.
Mint az egyszeri lány a mesében. Van is rajta ruha meg nincs is, hozott is valamit, meg nem is. Pont a nesze neked, fogd meg jól sztori.
A hét nagyobbik része, földszinti kételyek közötti fetrengéssel telik, majd van egy pár órás magasabb régióba való emelkedés, aztán kezdődik minden előröl.
Lépnem kellene, előre naná. De mégsem teszem.
Nem tudom mi van velem, én nem ez vagyok, nem így intézem.
Mégis ülök a hátsófelemen és nem teszek ellene.
Elfáradtam. Belefáradtam a sok nembe, szinte csak nemek vannak, de olyan sok, hogy a néha -néha felbukkanó igeneket, már észre sem veszem, nemhogy magaménak tudhassam őket.
Egy rohadt valamirevaló igent nem tudok felmutatni.
Ne érj hozzám! Ne így érj hozzám! 
Nem hiszem! Nem tetszik! 
Nem szabad! Nem szeretem! Nem megyek! 
Ne nézz! Ne beszélj! Nem értem miért nem mondasz valamit! 
Ne mocorogj! Most miért nem mocorogsz!
Úgy érzem magam mint egy 6 éves akit folyamatosan rendre utasítanak.
Ott van mellettem, és még sincs velem.
Engem csókol de tudom, másnak szánná azt a csókot.
Egy megszépített, kicicomázott múltbéli emléknek. Egy megfoghatatlan múltbéli érzés ábrándjának. Na ezzel, hogy veszed fel a versenyt? Fogást nem találsz rajta, mert folyamatosan a pofádba van nyomva a “tiltott terület” tábla, nemhogy holmi bizonyítok-ra vetemednél.
Minden érintésemet át kell gondolnom, minden szavamra figyelnem kell. Semmi ösztönös megmozdulás.
Koreografált mozgáskombinációk, mert nincs kedvem magamat kitenni egy újabb nemnek, amit az arcomba fröcsögnek.
Hallgatok, mert nincs erőm konfrontálódni. Hallgatok és kivárok.
Abból baj nem lehet.

Figyelem a lányokat… arról beszélnek, milyen jó lenne tudni mit gondol a másik, belelátni a fejébe. Rám néznek, én mit szólok hozzá.
Két könyékkel támaszkodva az asztalon, a fejemet fogom, ingatom és a jól bevált csak hallgatokban leledzem. Már úgy hozzászoktam észre sem veszem, hogy jó ideje egyetlen hang nem hagyta el a szám.
– Na, mondjad már! Te tudod, mindig tudod a jó választ.
Igen tudtam, pár hónappal ezelőtt még tudtam volna nekik jó választ adni.
De most? Most csak fáradtan hátradőlök és csak annyit tudok kinyögni.
– Nem akard tudni mi jár a fejében. Egyszerűbb ha nem tudod.
– És miért ne?- jön a a kérdés.
– Miért nem? hm.. vajon hogyan dolgoznád fel, ha nap mint nap szembesülnél vele, hogy rólad, aki elvileg vagy neki, az égvilágon semmit, de semmit nem gondol. Nincs rossz gondolat, nincs jó gondolat, nincs semmi. Nem vagy A Terv része. Rólad, pont semmit nem gondol…

Tök uncsi az életem, de tényleg. Snassz kis mezei hétköznapok.
Nincs ezzel gond, én bírom, bár így nagy esélyem van rá, hogy lecsúszom a nagy világmegváltásról.
De, titkon azért készülök rá, le ne maradjam majd róla ha nagy hirtelen…
meg ugye, felkészült legyek, hogy simán, csípőből tudjam kezelni a nagy megváltás okozta terheket.
Bár, vannak akik megkockáztatják ama megállapítást, hogy velem, csak is élmény lehet az élet. Élmény??? Najah, bár én inkább sokknak nevezném, de ha mazohista lélekkel áldotta meg szegény, jóra becsült polgári személyt az Úr, legyen hát, nevezzük élménynek.
Jeleztem is adott észlelő irányában, hogy ok. benne vagyok, húzzunk le pár napot együtt, természetesen nevelő célzattal, mert tisztában vagyok vele, 3 nap alatt megtanulja Mi a Magyarok Istene!, és soha a büdös életben nem kívánja majd magának, lelki sanyargatásából adódó mentális kielégülését.
A fene, pedagógusnak kellett volna menne, olyan régi vágásúban nyomnám, olyanban mint akik engem neveltek gyermek koromban. A mai napig csatakosra átizzadt pizsamában riadok, mert rémálmaimban kisértenek.
Igaz, a gyerkőcökkel nem tudok bánni, de garantált napi hírek témával szolgálhatnék, A tanár, aki rettegésben tartja az egész falut/várost!
Na, és majd elfelejtettem. Jelezném, pár napja Tündér státusban tetszelgek.
Jól utána is néztem, csakhogy tisztában legyek vele, mivel is jár ez az új titulus, csakhogy 100%an magaménak tudhassam eme szerepet.
Hát kérem, azt kell mondjam, én bizony nem azaz átlátszó, egy szál pendelyben, szitakötő szárnyakkal, erdőn, mezőn suhanósfutkározós égi csoda lehetek, mert ugye testalkatból adódóan a suhanás kivitelezését még alapból sem tudom kivitelezni, ebből adódóan, már mit testfelépítésből, bazi nagy szitakötőszárnyra lenne szükségem. Acélvázas megerősítéssel naná.
És ha már ugye test, nem szívesen hoznám a frászt a népekre, egy átlátszó lebernyegben előadott ámokfutással. Amúgy meg, amilyen nagy szerencsém szokott lenni, úgy általában (gondolhatod) a nagy suhanok kivitelezése közben, az bazi nagy szárnyakkal az első fára akadnék, hetekig lóghatnék nagy magányosságban míg rám bukkanna valaki Nini egy tündér vagy mi a fene! felkiáltással.
Mesteremet (ja, avanzsálódott egy) is megkérdeztem, szerinte hihetek-e új státuszom mibenlétében. Hosszas méricskélés után megadta átgondolt, egyszerű válaszát.
Hm-hm Tündér! Tündér?? nem hinném, inkább szárnyas hangya, a nagyobbik fajtából!!??…

Még mindig hadilábon állok a dicséretekkel. Egyszerűen nem tudom elhinni a pozitív visszaigazolások valósságát. Hatalmas tehernek élem meg őket mert olyan, mintha folyamatos bizonyításba kellene leledzenem, hogy megfeleljek nekik.

Hit és hinni akarás. Óvatos megközelítést igénylő téma. Kezdhetném a vallásos oldaláról is, de konkrétan kőkemény kommunista családban nőttem fel. Na, nem a nagy közös húsos bödön körül tolongók közül származom. Nekünk csak kis bográcsos főzésekben volt részünk, amire minden szomszédot meghívott az apu, így valahogyan nekünk semmi nem jutott. Bár a fazék alján maradt szaft tunkolásának is megvolt a maga varázsa. Gyerek fejjel még élveztem is. Úgy voltam vele, ennyi jutott, tehát hihetem, hogy csak ennyi jár. 11 évesen lettem megkeresztelve, egy nyári szünet alkalmával, miután az unokahúgom hajkoronájából, egy maréknyi a kezemben maradt, mert pogánynak csúfolt. Véletlen volt jóóó! Nagyanyám büntetésnek szánta a hittant, micsoda megtorlás ugye? Nagy baj nem származott belőle, főleg, hogy az apu ma sem tud róla, és főleg, hogy a papnak meg volt hat fia. Kihagyhatatlan lehetőségnek látszott. Ugye-ugye micsoda büntetés?  Nagymama tudta mitől döglik a légy.     Akkor kezdtem úgy igazán rákapni az olvasás ízére, mi bajom lehet alapon kezembe kaptám hát a Bibliát, imakönyvet, József és testvérei két kötetét, (ok, ott volt még Berkesi: Akik nyáron is fáznak című műve is, hátha mégiscsak unatkoznék) és irány a hittan. Okosabb nem lettem, szerelemben sem estem éppen, olyan szájban-alvadós-tej-formák voltak azok a fiúk, de némi tudásmorzsa a hit mibenlétéről, talán ragadt rám.

Tehát az alapok megvannak, ezért is ragadtatom néha el magam, holmi hiszek neked ügyben, csak éppen én a materiális oldaláról közelítem a témát.  Hiszem ha látom, hallom, tapintom alapon. Mert mondtad, hogy csak engem akarsz, tehát hallottam. Mert láttam, hogy vágysz rám, bizonyítás gyanánt meg is mutattad, tehát láttam. Mert ha már láttam ugye, kíváncsiságomból adódóan a kezeim közzé is kaparintottam, ergo a tapintom résszel is megvolnánk. Naná, hogy elhiszem, hogy csak én, csak nekem, csak velem. Konkrétan fél órát töltök ezzel a tevékenységgel, miután elmentél. Bezárom utánad az ajtót, levetkőzöm, Isten adta pőre valómban végigheverek az ágyon, beletúrom az arcom a párnába és magamba szívom a hinni akarás tőled bűzlő illatát.Ábrándokat kergetek, a jövőre nézve, mert azt mondtad hihetem, és én jó kislány vagyok, még fél órán keresztül hiszem, hogy vagy és újra leszel. És mikor már kidőzsöltem magam a nagy elhiszemben, jöhet a zuhany, lemosom nedves érintésed nyomait, kimosom hazug csókjaid ízét a számból, letörlöm szempillafestéktől fekete könnyeim, a tükör elé állok és mosolyogva arra gondolok..

– Ma is tudtam hinni, 2 órás hinni akarásban volt részem, letudtam a penzumot…vajon P. ráér holnap, úgy belejöttem ebbe a nagy elhiszem ügybe, vele még nem próbáltam…

Nem tudok nyilvános helyen ismerkedni. Párdon, nyilvános helyeken sem.
Főleg, ha az egy buli. Túl sok arc, túl sok első benyomásos inger.
Túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, legfőképpen, hogy koordinálni tudjam a végtagjaimat és ne vegyek le vállal, kézfejjel, fejjel valakit. A mellkasomról lepattanó egyedekről nem is beszélve.

A félhomályban összemosódott arcok látványa elbizonytalanít, semmi nem az aminek látszik. Három pohár campari után meg főleg nagy masszának tűnik az egész. Ismerős a csapos, naná, hogy nem sajnálta hangulatfokozásra az alapanyagot.
Maradok inkább szélen, nem vetem törékeny kis testemet (hehe) a hullámzó tömeg elé, nem ez a hely lesz az, ahol mártíromságom bizonyosságot nyer. Bepozicionálom magam a legeldugottabb helyre, onnan próbálom felvenni az est ritmusát. Lazán nekidőlve a falnak, kezeimet mélyen zsebre dugva mustrálom a népeket. Szigorúan nyaktól lefelé.
Szemkontaktus? Ugyan már! A szétcsúszott hajnali arcok látványa nem éppen hozza ki belőlem a na akkor én, ma, nem egyedül megyek haza! életérzést. A kin, mi van, hogyan mozog érdekesebb, sőt szórakoztatóbb látvány. Mozizom! Egy-egy érdekesebb cipő, ruha, még véletlenül sem ütemre lépés, természetesen kiváltja kíváncsiságomat és bele kell, hogy bámuljak a koncentrálástól eltorzult arcba.
Huszonéves Hölgy. Csodásan összerakott mosoly, technikás Te vagy a legcsodásabb Hím! pillogás, orra alatt motyogva próbálja a ritmust felvenni, egy-két- há’, most lép be. Megjátszott, véletlenszerű kis érintések a másik felé, ahogyan hadonászik a de nagyon extázisban vagyok, annyira jó a bulikoreográfia kivitelezése közben. Nézd!! Te váltod ki belőlem a bacchánsnőket megszégyenítő termékenységi táncot!
Hátam elválik a faltól, megválok az eddig jótékonyan eltakaró árnyéktól, érdeklődésem határtalan. Látnom kell azt a Csodát, aki kiváltja eme rítustáncot.
Meglepődöm.
A barna szemek rám szegeződnek. Kitartóan bámul. Naná, hogy lemeredek, elmerülök a csokoládé pillantásban. Visszalépnék, de nagyon, nyugis kis árnyékomba, bevédve magam a hátamhoz simuló fal biztonságával.
De semmi, se előre, se hátra mozdulatot nem tudok véghezvinni, a pillantás odaszegez. Markáns arc, precízen összeválogatott mez, erőlködés nélküli laza mozdulatsorozatok. Magas, hozzám képest legalább is. Széles vállán ránc nélkül feszülő fehér ing. És engem néz. Kitartóan, azzal a csak Téged, csak Veled, csak Neked! nézéssel.
Virul a fejem, naná, úgy néz ki előttem lötyög életem értelme. Mély sóhajjal bukik ki belőlem a na végre! megnyugvása. Már nem feszülök, nem érzem kellemetlennek az átható pillantást. Megérkeztem.
Egy nekem tolakodó, viháncoló leányzó zökkent ki a nagy, de belefeledkeztem pillanatból. Mielőtt kínos hasra vágódást produkálnék, reflexszerűen hátralépek, tenyeremmel a falnak simulva.
Hideg fal. Az jó! józanít kicsit.
Hideg fal? Értetlen bambaságom nagyobb már nem is lehetne.
Mi van? Lepillantok, izzadt tenyerem nyoma ott virít a sima, tükrös felületen.
Újra, most megtalált életem értelme felé pillantok.
Még engem néz, de már tudom, csak olyan mintha engem nézne.
Oldalra lépek.
Szemei még mindig ugyanoda fókuszálnak,
lenyűgözi saját tükörképe….. 😉