Hallgatom ahogyan kiabál velem.
A telefont pár centire eltartom a fülemtől és bambulok bele a félhomályba.
A telefont pár centire eltartom a fülemtől és bambulok bele a félhomályba.
Tolja az Ő igazát.
Nincs vele gond, hisz az Ő szemszögéből az az igazság, az enyém? az enyém most nem fontos. Pillanat, most sem.
Hallgatom és már látom is magam előtt dühtől eltorzult arcát.
Kicsit megemelem a hangon a válaszadáskor, hátha veszi a lapot és lenyugszik de csak tápláló olaj a tűzre.
Látom magam előtt…
váll megemelkedik,
nyak behúz,
kicsit előre dől,
bal kézfej ökölbe,
a jobbal ugye a telefont markolja, olyan erővel, hogy a vékony kézfej bőrét az átütő csontok kifehérítik.
Nagy robbanás lesz, bepozicionált alakzatba kell állni…
látom, ahogyan kifordul az alsó ajka,
ráncolódik a homloka,
összeszűkül a szeme,
az apró nyálcseppeket az állán.
Fröcsögés van kérem. A nyálcseppek alaptartozéknak számítanak hozzá. Meglepődöm és a csípőből leadott durva sértésnek induló mondatom megáll félúton. Ismerős kép. Na de honnan?
A francba! olyan mint az apám. Sokkol. Ledermedek tőle.
…és Ő mondja. a múltamat emlegeti, amiről nem is tud szinte semmit.
Lehet ez a baj? Mesélnem kellett volna. De ha a szinte nem is tud róla semmit -re így reagál, vajon ha mindent elmondtam volna, milyen hatással lenne rá? Amiről eddig beszéltem sem hitte el.
Hallgatom, miközben az ablakhoz sétálok. Ja két méter az ágytól, nagy séta, gyorsan letudom. A szemközti tűzfal szép látvány. Szebb mint a gyermekkoromból előjött kép, ahogyan az apám ordibál velem
…mert Ő is jobban tudta.
Hogy a fenébe van, hogy itt vagyok annyi idősen amennyi és mindig mindenki jobban tud mindent rólam, mint én saját magamról.
Mit mondasz? hogy na megkaptad, meg az igazság fáj? Emésztgessem csak?
Najah, mert az én igazságomat még nem hallottad,
na az fájna csak igazán…
Nincs vele gond, hisz az Ő szemszögéből az az igazság, az enyém? az enyém most nem fontos. Pillanat, most sem.
Hallgatom és már látom is magam előtt dühtől eltorzult arcát.
Kicsit megemelem a hangon a válaszadáskor, hátha veszi a lapot és lenyugszik de csak tápláló olaj a tűzre.
Látom magam előtt…
váll megemelkedik,
nyak behúz,
kicsit előre dől,
bal kézfej ökölbe,
a jobbal ugye a telefont markolja, olyan erővel, hogy a vékony kézfej bőrét az átütő csontok kifehérítik.
Nagy robbanás lesz, bepozicionált alakzatba kell állni…
látom, ahogyan kifordul az alsó ajka,
ráncolódik a homloka,
összeszűkül a szeme,
az apró nyálcseppeket az állán.
Fröcsögés van kérem. A nyálcseppek alaptartozéknak számítanak hozzá. Meglepődöm és a csípőből leadott durva sértésnek induló mondatom megáll félúton. Ismerős kép. Na de honnan?
A francba! olyan mint az apám. Sokkol. Ledermedek tőle.
…és Ő mondja. a múltamat emlegeti, amiről nem is tud szinte semmit.
Lehet ez a baj? Mesélnem kellett volna. De ha a szinte nem is tud róla semmit -re így reagál, vajon ha mindent elmondtam volna, milyen hatással lenne rá? Amiről eddig beszéltem sem hitte el.
Hallgatom, miközben az ablakhoz sétálok. Ja két méter az ágytól, nagy séta, gyorsan letudom. A szemközti tűzfal szép látvány. Szebb mint a gyermekkoromból előjött kép, ahogyan az apám ordibál velem
…mert Ő is jobban tudta.
Hogy a fenébe van, hogy itt vagyok annyi idősen amennyi és mindig mindenki jobban tud mindent rólam, mint én saját magamról.
Mit mondasz? hogy na megkaptad, meg az igazság fáj? Emésztgessem csak?
Najah, mert az én igazságomat még nem hallottad,
na az fájna csak igazán…
– Igen, igazad van!- mormogom fáradt megnyugvással, teljesen üres aggyal, már minden mindegy alapon, le nem véve a szemem a szemközti tűzfalról…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: