Az igazság az, hogy szeretünk hibáztatni. Mást! Mert egyszerűbb, mert könnyebb feldolgozni félresikerült tetteinket, nagy mellényúlásainkat. Persze nyomjuk azt a tükör elé állós sablondumát, mert valamivel igazolni kell, hogy Na mi ugyan soha!…, de igazából ha belenézel a reggeli fogmosás lebonyolítása közben önmagad tükörképébe, csak idegesen konstatálod, hülye egy elgondolás volt, hogy most jól megnézed magadnak magadat, mert csak annyit sikerül vele elérned, hogy a vízzel habosra hígított fogkrém, szépen csorog le az álladról a mellkasodra. Bár balfaszságod igazolásaként nem is rossz bizonyíték, főleg ha a reggeli kapkodás miatt, a fogad ápolását, talpig sminkben díszmagyarban viszed véghez.
De elhessegeted, mert ugye Te soha nem hibázol!, amúgy is késésben vagy, kezdheted az egész öltözködést elölről, nincs most idő holmi szembesítgetésekre.
Kapkodva rángatod le magadról a blúzt, miközben azon agyalsz, mi a szart veszel fel helyette, mihez fog majd passzolni színben, stílusban jó-e hozzá a nadrág, nade melyik cipővel is??… közben pedig bólogatsz is hozzá ezerrel, naná magunk meggyőzésében is királyok vagyunk Babám! ezt legalább újra kezdheted, újra megpróbálhatod úgy, hogy senki nem tud róla. Nem buksz le vele, nem kell senkinek magyarázkodnod, bénázásod titokban marad, nyugodtan verheted tovább a melled, vélt igazságod bizonygatása okán.
Soha nem gondoltam volna, ennyi idős fejjel ilyen mértékben képes leszek bezárkózni.
Persze én is megadtam magamnak azt a kegyet, hogy másra fogjam, elnyomva újra és újra a csak magamnak köszönhetem tényét. Mert a valóság az, hogy elgyengültem,szépen kerekített, színes filmet kezdtem forgatni hazug hitre alapozva hagytam magam, mert az első rossz szájízt okozó mondatnál, nem álltam ki magamért, nem jeleztem, nem kanyarítottam le egy jól sikerült pofont, nem erőltettem magamra sablonvigyort, miközben sarkon fordulva utolsó mondatként elküldöm melegebb égtájakra nyaralni, vagy felajánlom (jól nevelten természetesen), hogy szívesen összehozom ama csukjában, kaszával kóborló egyén nemesebbik szervével. Csak elnyomtam magamban és hagytam, hogy a fejemre nőjön és terebélyesedjen, lekúszva a hátamon, meggörnyedve cipeljem hónapokig. Mert ugye amiről nem beszélünk az nincs is!
Na persze… önmagunknak hazudni nagyon jól megtanultunk. Talán, hogy könnyebben átvészeljük súrlódások nélkül a mindennapokat. Tökélyére fejlesztett selát-sehall-kurvára befogod a szádat csakhogy elkerüljük a kínos konfrontálódásokat.
Csak éppen az eltusolom talán így könnyebben nyomom le a napot kivitelezés eredményével nem számolunk/számoltam.
Annak idején ha egy ismeretlen társaságba csöppentem, türelmesen kivártam, felmértem a körülöttem lévőket, hangolódtam rájuk, próbáltam felvenni a ritmusukat és uccu neki. És mi van most? Pánikszerűen felhúzott falak. Izzadva abban reménykedem, ha már belecsöppentem reméljük megúszom és észre sem veszik, hogy ott vagyok. Nem veszik észre a hatalmas pakkot a hátamon. Vállaim közzé húzott nyakkal, lapos kis pillantásokkal mérem fel a hely lehetséges menekülésre alkalmas útvonalait, miközben azon agyalok, milyen nevetséges ürügyet találjak ki, hogy mentsem a bőröm mielőtt lebuknék mekkora balfék vagyok. Összeszorított farizmokkal ficergek a székben, vagy zavartan toporgok egy helyben az orrom alatt motyogva Te hülye, hogy hozhattad magad ilyen helyzetbe.
Úgy érzem minden szem rám szegeződik, azt lesve mikor követek el hibát, hogy lecsaphassanak rám, szétcincálva megmaradt hangyányira zsugorodott kis egomat. Mert engem csak, bántani tudnak, igen is csak én lehetek az áldozat. Sajnálni a Betyár mindenit!
És hogy ebből mi is konkrétan az igazság? Otthon az előszobai tükör előtt állva szembesítem magam vele.
Nem igazán mutat jól fekete garbómon a rászáradt fogkrémcsík! 😉
(Jobb később, mit soha…)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: