Hát legyen, találkozzunk.
Mert ugye, kell valaki melléd, vagy valami.
Lehetőség, esély, akármi.
Talán most…. (vagy nem).
Mert ugye, kell valaki melléd, vagy valami.
Lehetőség, esély, akármi.
Talán most…. (vagy nem).
Az arcát fürkészem.
Ismerős az arckifejezés, ahogyan megpillant. Már tudom is mi lesz az első mondata, nem fog váratlanul érni, egy-kettő- háááá… és mondja is:
– Jé! Te úgy nézel ki mint a képeken!
Vigyorgok, tudok mást tenni?
Ismerős az arckifejezés, ahogyan megpillant. Már tudom is mi lesz az első mondata, nem fog váratlanul érni, egy-kettő- háááá… és mondja is:
– Jé! Te úgy nézel ki mint a képeken!
Vigyorgok, tudok mást tenni?
Ja, grimaszolhatnék, de az meg nem valami szép látvány elsőre. Főleg, ha nincs hozzászokva az ember fia.
Esetleg felkiálthatnék, lenyomva pár koreografált tánclépést karjaimmal a levegőbe hadonászva, hogy trárááá!!… de nem teszem, már kipróbáltam, nem találták humorosnak, bár én nagyon röhögtem.
Amúgy is, megfogadtam, ezt a találkozót nagyon kulturáltan fogom lebonyolítani.
Esetleg felkiálthatnék, lenyomva pár koreografált tánclépést karjaimmal a levegőbe hadonászva, hogy trárááá!!… de nem teszem, már kipróbáltam, nem találták humorosnak, bár én nagyon röhögtem.
Amúgy is, megfogadtam, ezt a találkozót nagyon kulturáltan fogom lebonyolítani.
Szépen mosolygok, ügyes válaszokat produkálok, tömöreket és tárgyilagosakat.
Hagyom magam vezetni, megvezetni meg pláne, pillogok nagyokat sok hű, meg ha kíséretében. Nyitott és befogadó leszek, hajjaj de még mennyire! Nem szólok be, nem dobom fel a kávézóasztalra az első két perc után és cincálom szét, csakhogy leellenőrizzem milyen “macska” van a zsákjában. Nyugodt leszek és kimért. Semmi kétértelműség (legtöbb esetben amúgy sem értik) semmi leosztom, kiosztom.
Ül velem szemben és bámul.
Ülünk egymással szemben és bámulunk.
A vezetés részét áttestáltam rá, várnám a kérdéseket.
De semmi.
Ülünk és bámulunk.
Izzadok, meg feszengek.
Már 5 perce csendben vagyok, micsoda megerőltető feladat.
De csak a bámulásos rész van meg.
Ő engem, én a háta mögött lévő képet. Az egy… jól látom?…
Reflexszerűen előrébb dőlök, hogy jobban fókuszálhassak a képre.
A bal füle pont betakarja azt az apró részletet ami fontos lenne, hogy beazonosítsam mit is látok pontosan.
Kezdeményez!..- ragyog fel az arca.
Na végre, valami. Készülődik a kérdéshez, látom ahogyan nyitja a száját.
Valami hatalmas durranásra készülök, azt mondta simán megfejt.
Végre, megtudom a frankót. Hű izgulok ám.
– Milyen könyvet olvasol?
Naneee, ezt ugye nem komolyan kérdezte? Már nem bámulok, már konkrétan kipeceredve meredek rá.
Milyen könyvet? Végül is, téma. Jó kis téma, meg boncolgatható.
Jobb mit a mondjuk, hol laksz? mi a munkád? végzettséged? hány amalgám tömés van a fogadban?…
– Nos, újra előkaptam a Zabhegyezőt.
– Óh a Zabhegyezőt? Ööö.. az, milyen könyv?
Hoppá, ennyi volt, eddig tartott a nagy megtartoztatom magam.
– Hát kérlek, az egy mezőgazdasági szakkönyv! – mosolyom töretlen.
Furán néz…lehet megint elrontottam valamit ?….
Hagyom magam vezetni, megvezetni meg pláne, pillogok nagyokat sok hű, meg ha kíséretében. Nyitott és befogadó leszek, hajjaj de még mennyire! Nem szólok be, nem dobom fel a kávézóasztalra az első két perc után és cincálom szét, csakhogy leellenőrizzem milyen “macska” van a zsákjában. Nyugodt leszek és kimért. Semmi kétértelműség (legtöbb esetben amúgy sem értik) semmi leosztom, kiosztom.
Ül velem szemben és bámul.
Ülünk egymással szemben és bámulunk.
A vezetés részét áttestáltam rá, várnám a kérdéseket.
De semmi.
Ülünk és bámulunk.
Izzadok, meg feszengek.
Már 5 perce csendben vagyok, micsoda megerőltető feladat.
De csak a bámulásos rész van meg.
Ő engem, én a háta mögött lévő képet. Az egy… jól látom?…
Reflexszerűen előrébb dőlök, hogy jobban fókuszálhassak a képre.
A bal füle pont betakarja azt az apró részletet ami fontos lenne, hogy beazonosítsam mit is látok pontosan.
Kezdeményez!..- ragyog fel az arca.
Na végre, valami. Készülődik a kérdéshez, látom ahogyan nyitja a száját.
Valami hatalmas durranásra készülök, azt mondta simán megfejt.
Végre, megtudom a frankót. Hű izgulok ám.
– Milyen könyvet olvasol?
Naneee, ezt ugye nem komolyan kérdezte? Már nem bámulok, már konkrétan kipeceredve meredek rá.
Milyen könyvet? Végül is, téma. Jó kis téma, meg boncolgatható.
Jobb mit a mondjuk, hol laksz? mi a munkád? végzettséged? hány amalgám tömés van a fogadban?…
– Nos, újra előkaptam a Zabhegyezőt.
– Óh a Zabhegyezőt? Ööö.. az, milyen könyv?
Hoppá, ennyi volt, eddig tartott a nagy megtartoztatom magam.
– Hát kérlek, az egy mezőgazdasági szakkönyv! – mosolyom töretlen.
Furán néz…lehet megint elrontottam valamit ?….
