Mindez én vagyok...

ctrl c – ctrl v

A levél első olvasásra az az igazi, női szíveket megmelengető tartalommal bírt, már amennyire kapkodva át tudtam futni az állásinterjú előtt kb. 10 perccel. Hallottam már sztorikat erről a levél típusról. Imádják a Nők.
Mert arról szól, micsoda élmények voltak, micsoda nyomot hagytak a másik életében. És itt a volt/voltak részen van a hangsúly. Pedig csak egy jól bevált klisé, még egy utolsó pengeváltás, mit hagytál ki Babám! alapon.
Valami olyan hatással kellett volna lennie rám, amitől könnybe lábadt szemekkel csak arra sok szépre és jóra emlékezem, ami akkor történt. Semmi negatív életérzés. Na persze…
Első gondolat, ezt bizony nem nekem szánták.
Mert tartalmilag nagyon nem rám lett szabva.
Bármennyire is koncentráltam egy-egy jól sikerült testformáció felvételeken kívül, csak az jutott eszemben, hogyan próbáltak folyamatosan, nevelni és kordában tartani. Minden jó részért fizetnem kellett. Nem-nem, nem mártírkodom, én vállaltam be, senki nem kényszerített, jó lenne az “áldozat” szerepében tetszelegni pár percig, csak egy kicsit elengedni magam, nyalogatni a nem látható sebeimet, önsajnálatba merülni, talán még sírni is tudnék. Talán… de az egész megtörtént szarságért csak magamat okolhatom. Az első bunkó beszólásnál nem kevertem le egyet, kértem ki magamnak, küldetem el a fenébe. Így szépen a fejemre nőt.

Érzelmi manipulációtól? Minek már? az ilyen fajta ráhatástól felforr az agyam, a remekmű olvasása közben, kezdett a koponyámban izzasztóan meleg lenni.
Bár, nagy nehezen megtanultam kordában tartani,
(nyájaskodom helyette, nagyon szórakoztató)
olyan igazi, nagy hirtelenkedésekre már nem vetemedem. Igaz, pár másodpercre azért elgondolkodtam azon, hogy az állásinterjú után, ha még mindig füstöt eregetnék a fülemből, elétipegnék és jól fejbe vágnám. Nesze reagálnék című megmozdulás.
Kiakasztott, semmi elalélódás, csak az elképedés.
Indításnak egy jól komponált lelki húrpengetés: benézted, félreértetted, pedig én szerettelek. (miért nem akkor mondta?? ennyi idő után már elég gyanús egy ilyen kinyilatkoztatás nemdebár?)
Majd a mennyire jó volt a szex vonal. (ez mekkora pitiáner duma utólag, ezt tényleg be szokták venni?)
És a hab a tortán, az elmém zsenialitásának dicsérete.(na ettől aztán csúszhatnak bokáig a bugyik).
Ha tisztában lett volna agyi kapacitásommal, nem küldene nekem egy ilyen levelet. (maradhatott volna a degradálásomnál, azt már megszoktam, fel sem vettem volna).
Főleg úgy, hogy nagy valószínűséggel (85%) az elmúlt pár évben személyemen kívül, ugyan ezt, megkapták még jó páran… 😉
nevetnem kellene az egész balfékségen, de nem merek, hangosan meg pláne, ennyi idő után még mindig attól parázom, mikor szólnak rám.

Mérlegen…

Figyelj! Ő megmondja. Felvilágosít kérem. Mert Ő tudja!
– Anyagiak, külső. Manapság csak ez a fontos. Őt, mint önfeláldozó, emberi tényezőt, a lelkét, ami rohadtul van neki, nem is nézik.

Aha, remek és Te mit is nézel? (nagyon megcsapnám!!)
A​ harmadik mondatod már arról szólt, miután elhúzott szájjal végigmértél,
hol is dolgozom? mi a beosztásom? – gyors számítás mennyit is vihetnék haza a konyhára, ha netalántán. Na igen annyiért talán a külsőm is bevállalható.
Lakásom van-e? Saját-e? Nade, hogy van berendezve? – Fő a kényelem, naná, hogy a Te kényelmed! –
Ruhatár? Ja, hogy semmi most “trendi”. Egyéni stílus? Ne röhögtess, az minek? Ja, így nem biztos, hogy megjelennék veled.
Körmödet lakkozod? Magadnak csinálod? Hát az gáz! Nem tudsz elmenni megcsináltatni? Ez milyen piti.
Gépjármű? Nincs? Ne már, tömegközlekedés mi? Ez de ciki, csak nem gondolod, hogy húrcibálom majd a seggedet? Hülyének nézel?

Méreget, egyik kezében egyensúlyozza a külsőmet, a másikban az anyagi javaimat, és ezerrel megy a morfondír:
– Hm-hm, végül is, sötétben minden tehén egyforma.
Úgyis egész nap dolgozik, azt a pár órát meg csak kibírom valahogy.
Azt mondta tud főzni…
17.00-tól (bevásárlással) az alapból két óra a konyhában…
19.00- evés, tévézés, újra konyha mosogatás okán… addig sem kell ránéznem, lebonyolítható másfél órában.
20.30-tól elhúz a fürdőbe, készülni kell a holnapra. – néz közben, a nem mintha segítene rajta bármi is tekintettel – király! újabb másfél óráig nem látom.
22.00 meg ugye villanyoltás…
Reggel,​ félkómásan meg ki a fenét érdekel, hogy ott van.
Legyen az ingem, gatyám, zoknim kikészítve és csók!..
De hétvégére hová teszem?
Lélegzik!!! bassza meg!!
nem zárhatom 2 napra a szekrénybe… 😉

Hoppá…

Ottó lelkész. Kb. az ötvenes éveit tapossa.
Kéthetente pénteken jelenik meg, pontosan 12.30-kor.
Lepakol a galéria előtti asztalhoz, és míg elkortyolja az első korsó sörét számba veszi mi mindent rejt a reklámszatyrok tömkelege. Néha elrévedt tekintettel mered ki a terasz felé, és csak úgy halkan a kávézó üvegfalának mormolja”Meleg van itt…” De mozdulni nem mozdul. Isten szolgája csak nem sörözget kint a teraszon, hogy nézne az már ki. 
A második korsó sör kicsit felélénkíti, és felém pislogva próbál valami kis beszélgetést kezdeményezni. Nem sok sikerrel. A rekeszek pakolgatása közben csak a pár hete tanult Kedves Vendég mosolyommal tudom megörvendeztetni, ami valljuk be őszintén, inkább hajaz vicsorgásra mint kedves mosolyra, de sajna biztatásnak veszi és visszamosolyog rám, majd lelkesen mesélni kezdi hogyan próbálja megkörnyékezni Őt, a vidéki papot egy 22 éves kis asszonyka. Rendíthetetlenül mosolyog és sűrűn kacsingat a sztori ecsetelése közben…
Csöppet meglepődöm, azt hiszem bambább képet már nem is vághattam volna. 

Ottó lelkész. 
Kb. az ötvenes éveit tapossa….
….és nincs elől foga!!  😉

Társ ügy… vagy mi.

Megint megtaláltak vele. Hogy boncolgassuk. Nos, én nem nagyon vagyok oda a témáért, de legyen. Hátha, mond valaki valami okosat és hirtelen, csak jön számomra az a nagy megvilágosodás.
Bár nem igazán értem, miért mindig erre a témára lyukadnak ki velem kapcsolatban, mikor annyi mindenről lehetne még beszélni. Pl. ott az időjárás.
Kaptam első blikkre az anyutól.
Mert jó lenne Fiam!  Meg, hogy egyedül, nehéz. Mert Ő, kicsit megnyugodna, ha tudná, hogy van. Hát anyukám ezt, már próbáltuk. Hosszú-hosszú ideig bólogattam mellettük, cipeltem őket magammal, hogy a családot az igen van -ról biztosítsam. Anyukám, pont a Te megnyugtatásod végett szereztem be őket és ne szépítsük az, hogy csak úgy van, nem igazán jött be. Volt akkor értelme? Nem sok.

Majd überelte az apu, hogy ha már témánál vagyunk, akkor ne feledkezzünk már meg az unokakérdésről sem. Mert, jó lenne, ha produkálnék már végre egyet. Természetesen egy Hímneműt, mert ugye, ott van a hiper – szuper horgászfelszerelések hada és hát öröklés, mert van ugyan már 3 darab unoka anyag, csakhogy mind a három Nőnemű.
Újabb rád férne már duma, mire biztosítottam, hogy férőhely tényleg van, és hogy rajta is vagyok, próbálom sűrűn biztosítani a hozzám férés lehetőségét. Igaz az “egy”, mint kiváltságos helystoppoló még nincs meg, de addig is próbálkozom, fő a változatosság alapon.
Apu újabb kontrázása, Fiam a kevesebb több!
Hát apukám az lehet, de én így is keveslem.
Majd jött K., hogy látja, fáradt vagyok. Miért szedek össze olyanokat, akik leszívnak. Ő természetesen, csak is briliáns egyedekkel veszi magát körül. Nézek rá bután, hogy Te, figyelj már, egyet mondj abból a körülötted lévő hatalmas ékkőmennyiségből, aki számodra olyan egyedien briliáns. Hosszan gondolkodik, már a kávémat is megittam, de még mindig nem hangzott el a bizonyos “egy” megnevezése.
– Na, ugye-ugye, akkor most már beszélhetünk az időjárásról?
Aztán jött T. Aki megtalálta, van közös lélek ügy. Meg közös rezdülés, meg tudod, befejezi a mondataimat, mert annyira-de annyira hangolódva vagyunk. Egymásra. Meg mindig mindenhová együtt. Nem tudunk létezni egymás nélkül.

Najah – nyögöm ki – hol is van most akkor? 
– Hülye vagy, ide nem hozom, csak útban lenne.

Ja, bocs’…
Na, és M. aki az elsővel és egyetlennel házas, meg gyerkőcös. Nem igazán érti miért nincs mellettem “egy” valaki. Mert az jó, meg biztonság, meg örökkön örökké. És már a harmadik krémest gyűri be, a nagy boldogságban, és közben csak úgy véletlenül megemlíti Zs.-t aki 28 és a marketingen van, néha-néha „összecsúsznak” egy-egy „megbeszélésre” csakhogy kiessenek a napi munka monotonitásából.
Gyűri a krémet és mondja,
– Kell az-az egy!
Figyelj – intek a pincérnek, mert a napi meteorológiai előrejelzés kitárgyalására már nincs időnk, mennie kell a gyerkőcért a suliba – adott pillanatban mindig “egy” van. Kettő, az már elég melós lenne… 😉

És akkor jött az a rész…

…, hogy annyi idő után, újra ott állt előtted.
Lagymatag csók, egy véletlen érintés az arcon. Nézted az ismerős gödröcskét az állán, a táskákat a szeme alatt.
Ahogyan csücsöríti az ajkait beszéd közben, az ismerős grimaszokat, az apró mimikai ráncokat a szeme sarkában.
Állsz hátaddal nekitámaszkodva az ajtónak,és nyugodtan nézed végig, míg kihámozza magát a kabátból, (hm valahogy kisebbnek látszik mint amire emlékeztél) leveszi a cipőjét, és magabiztosan, azzal csak rá jellemző peckes járással bemegy előtted a szobába, és megáll a szokott helyen, arra várva, hogy utána menj.
Te nagy nehezen elrugaszkodsz a biztonságos stabil hátteret adó ajtótól, fáradtan ugyan, de teljes lelki nyugalommal vonszolod be magad (jó elgondolás volt a találkozó előtti edzés) és rohadtul nem érzel semmit ott legbelül, csak, hogy holnap nem egyszerű izomlázzal fogsz ébredni, csodás, jól körülhatárolt kék foltokkal a testeden.
Leülsz vele szemben törökülésben, bambán figyeled ahogyan rágyújt és a szálló füstön keresztül próbálód memorizálni valóságának minden egyes képkockáját. Próbálod felfogni, hogy ott áll előtted az, akinek hetekkel ezelőtt még, (ugyan hirtelenkedve, talán kicsit bénázva is) de simán egy mozdulattal letudtad volna tépni az arcát, az, aki elültette benned annak gondolatát, hogy lehet, tényleg egy senki vagy (neki biztosan, hisz autód sincs!). Ott van előtted kb. másfél méterre és már nyugodtam, szinte laza könnyedséggel bele tudnál mászni a képébe, (tényleg jó ötlet volt az edzés, most már nem lenne bénázás, tanult technikával tudnád lebonyolítani) miközben kéjes örömmel fröcsögnéd rá minden addigi fájdalmadat, aminek Ő volt a kiváltója.
Földbe döngölhetnéd, megtaposhatnád pár jól irányzott mondattal. Nem, még ütnöd sem kellene, az a pár mondat simán padlóra küldené, de egyelőre csak csendben figyeled.
Próbálod értelmezni amiről beszél, ügyesen kerülve a múltatok (volt közös múlt?? muhahaaa lefeszült arccal röhögsz befelé, nem kockáztatod, hogy rád szóljon, most katalizátorként működne a fenyítés, és bummm!.. nagyot szólna a robbanás.)
Próbálsz ráhangolódni, de nem igazán megy, nem is igazán érted miről beszél.
Csak nézed és azon agyalsz,
ki a fene ez?
miért is provokáltad ki a találkozót?
tulajdonképpen miért is van ott?
Kell-e arra az “i” betűre a pont? hisz a válaszaidat már régen megkaptad.
De valahogy mégis nyugodt vagy, hisz nem veszi észre, hogy igazából ott sem vagy. Mélyebbre már be sem tudnád zárni önmagad. Akár csak régen, mechanikusan válaszolsz, tarkítva néhány jól megjátszott kacajjal, megértően bólogatsz, pedig pont meg kellene fejelned.
Eljátszol a gondolattal, hogy odamész hozzá, csak egy percre hozzásimulsz, hátha beindítana valamit, valami kis zsongást, valamit, mindegy mit…de csak ülsz tovább, játszol az öngyújtóval, az arcodra erőltettet bamba vigyorral, gondoltban kilépve a lakásodból a kristálytisztább tény tudatával:
semmi közöd ehhez az emberhez.
Nem volt, nincs, és már nem is lesz. 😉

Folyamat!

X. pár hónapja szakításon esett túl. Érdekes látni, hogyan is alakítja át a hirtelen jött egyedül élés. Az addig kiegyensúlyozott nő, mindenben és mindenkiben versenytársat, versenyhelyzetet lát.
Folyamatosan reklámozza Önmagát. (hogy a fenébe nem fárad el benne?) Pörög ezerrel, programokat szervez, természetesen úgy, hogy az erősebbik nem többségben legyen (na, ezekre engem, pont nem hív el)
és nem veszi észre, hogy a homlokán meg ott virít, piros nyomtatott betűkkel: MINDENÁRON!
A piros meg nem éppen az Ő színe. Nagy hirtelen előkerített egy olyan léc okosságot is, és erőt, energiát nem kímélve tartja, a feje fölött. Jó magasan. És sír, és rinyál, (na ezekre a találkozókra hív engem, kettő után nem igazán akaródzik menni) hogy mindenki csak átlimbózik alatta, átugrani senki nem akarja.

Szállnak el a fülem mellett a miértek?, a hogyan lehet ez?-ek, és a többi nagy kérdés, aminek megoldását tőlem várja. Nem igazán értem, miért pont tőlem, hisz ahogyan én élek a jelenlegi hozzáállása szerint, az bűnös, rossz dolog. Erkölcstelen és nem illendő egy hölgyhöz. (pedig, jelen pillanatban igencsak takaréklángon pislákolok..)
Mindez olyan méregetős, lefitymálós arckifejezéssel közli, mintha legalább is fedetlen mellkassal, kis csengettyűkkel a bimbómon ugrándoznék előtte. Felsőbbrendű gőggel ecseteli, egy-egy találkozója milyen jól sikerült, sziporkázott, lehengerelt. Bezzeg én, az alantas kis lélek lópikulát nem tudok. Felháborító ösztönlény mivoltom. Mert Ő, tisztában van ám önmagával és ezt, természetesen közli adott Úriemberrel is, akin észlelte is, mert Ő tud aztán a jelekből olvasni, hogy igen nyitott felé, és végre talált valakit.
Majd saját megnyugtatása okán, engem vesz górcső alá és fröcsögve ecseteli milyen szarul csinálom, még egy rohadt csipkekesztyűm sincs amivel kapanyélen edzett tenyeremmel, marokra foghatnám a …., na azt!

Majd minden részletre kiterjedő megtaposásom után, szerény kislányos ábrázattal megkérdezi:
– Szerinted miért nem hív fel?….
😉 😛

Még jó, hogy tudom mire fogni.

 

– Hogyan tudtad elviselni a tudatát annak, hogy voltak mások is, hogy nem Te voltál az egyetlen? – kérdezte A. (Nem aprózza el, nem szokta.)
Forgattam a cigarettát az ujjaim között és megrántottam a vállam.
– Miért, Te annak idején, hogyan tudtad elviselni? – pillantok rá a cigaretta füstje fölött.
– Tudod, valahogy megoldottam, valaki mindig volt mellettem – mondja mosolyogva, de a ráncok elárulják az ajkai mellett. Ugyanolyan mély árkok figyelnek az én számszélén is, még a görbületük is hasonló – De Neked nincs itt senki, akinek elmondhatnád.
Újabb vállrándítással reagálok.
Most mit kellene mondanom?
Hogy hozzászoktam,
hogy nem tudok mit tenni ellen?
Hogy hülyének lenni egyszerűbb volt, bár rohadt szűk néha a jelmez.
Mindig van/lesz jobb, szebb, okosabb. Bár az utóbbi éveket figyelembe véve, inkább azt tapasztaltam, butának lenni áldás és párkapcsolati fronton a legnyerőbb.
Óh csodás ostobaság, néha úgy magamnak tudnálak!
Mit mondjak, hogy egyre biztosabb tény számomra, a láthatatlanságom, hisz naponta trappolnak keresztül rajtam jelzés nélkül,
hogy belefáradtam a sok bebizonyítomba, időt sem adnak rá, így már csak lemondóan legyintek, ja, biztosan jobban tudod és inkább hallgatok?
Néz és várja, hogy mondjak valamit.
Nem tudok megszólalni, nem is nagyon akarok.
Lehet, feldolgozni sem tudná hirtelen azt a sok mocskot, amit ráokádnék. Mellesleg nem hiszem, hogy pont A. lenne a legalkalmasabb személy, hogy szembesítsem a tényekkel, a tényeimmel.
Elhúzom a számat, érzem azokat a fránya ráncokat.
Mereven feszülnek az ajkaim mellett, miközben nyelem vissza a könnyeimet.
Óh A., ha csak a felét elmondhatnám, ha csak a felétől meg tudnék szabadulni, már könnyebben menne.
De jobbnak látom ha megint csak a legegyszerűbb reagálást választom.
Hallgatok.
– Baj van? – kérdezi az arcomat fürkészve.
– Baj? Már miért lenne baj. Tényleg minden a legnagyobb rendben. Móka van és kacagás. – próbálok krákogni, hogy ne vegye észre a hangom remegését.
– Kurva cigaretta – próbálok valami köhögés félét produkálni.
– Mondtam már, hogy ne gyújts rá, látod, köhögsz.
– Ok, megpróbálok kevesebbet szívni – és a jól bevált felhőtlen sablonmosolyok egyikével ajándékozom meg.
Magamban mormolva közben, hogy ne haragudjon rám ezért a kis hazugságért…

Akció indul…na persze!

Az úgy volt, hogy úgy gondoltam, pont itt van az ideje, hogy lépjek egyet. Előre naná, az egy helyben toporgást kicsit beuntam, ráadásul a gödör, amit magam alatt kezdtem kitaposni, csak egyre jobban mélyült, fenn állt annak a lehetősége, hogy benne maradok végleg. Úgyhogy választottam egyet, aki majd segít kievickélni. Akivel megvolt már a virtuális letapogatás, túl voltunk a másfél méteres távolságról való egymásra hangolódáson, megsúgom egy ütemre, bravúrosan  tudtunk kávét kevergetni egy szó nélkül, pipálhattam a két kör lefutását az asztal körül, tehát felkészültem, jöhet a nagy lépés a kis gödröcskéből, nézzük mit sikerült kéz közé kaparintanom alapon.
Bár megjegyzem némi fenntartásom volt a kéz-közön résszel, hisz 1 év alatt egy jó párszor a fejemhez lett vágva, mennyire egy nulla vagyok, technikai tudásom ezen a téren mennyire szánalmas, a bravúros kivitelezések a másik közreműködése nélkül szánalomra méltóak lettek volna, (Természetesen ezen kritikát mind csak utólag kaptam, kielégült felsőbbrendű vigyorral a képén.), hogy simán elhitettem magammal, biztosan valami nyikorgó, ósdi, lejárt szavatosságú szerkezet figyelget a combjaim között.
De a mély gödörből való nehéz kimászás veszélyének képe lebegett a szemem előtt, bátor vagyok én és igen is tapasztalt, a kerékpározást sem felejti el az ember, Menni fog ez!…felkiáltással, na akkor eljött a, gyere át egy teára, pohár borra, akármire ideje. Lehet, pont egy “restaurátort” sikerült választanom. Elszánt voltam de nagyon. Ja meg libidómentes.
És jött, és ott toporgott zavart vigyorral a fején az ajtóm előtt, két üveg bort szorongatva.
És én is ott voltam, és ott toporogtam a kitárt ajtóban az ááá na most ezzel mit kezdjek vigyorral, jóllakott ovis fejállományomon, zsebbe mélyesztette kezekkel.
Ő várta, hogy behívjam, én csak néztem, hogy mi a fenének nem jön beljebb.
Néztem azokat az érdekesen zöld szemeket és hezitáltam.
Kell ez most nekem? Biztos jót és jól választottam?
Vajon képes lesz egy aktív, következmények nélküli göndörből kirántást kivitelezni, a renoválásról nem is beszélve?
Két üveg bor? Az meg minek? én nem iszom ezt említettem.
És mire vár? Rángassam be az ajtón, jaa?? hogy beljebb kellene hívnom? Eszméltem félig lefagyott orral. Én vagyok ugyanis a házigazda, invitálnom is kellene nem csak kinyitni az ajtót. Tényleg berozsdásodtam.
Ez bizony nem indul valami jól. és a folytatás sem alakult a legjobban.
A két üveg bor sem változtatott a helyzeten, amit szép komótosan elkortyolgatott lányos zavarában.(aha)
Biztosan amiatt volt na, nyugtatgattam magam, miközben elképedve néztem milyen rutinosan tölt és iszik,
és újratölt,
és újra iszik,
és újra,
és újra…
Én meg ültem mellette, azt hiszem bambább képet már nem is vághattam volna, libidó stabilan beszorulva ama béka hátsója alatt és hallgattam ahogyan egyre összefüggéstelenebbül beszél A FÉRFI!asság mibenlétérő, az őskortól kezdve (bunkósbotot nem láttam nála mikor beengedtem)
majd hadovál valamit arról, hogy arra teremtődtek, hogy minél több magot szórjanak szét a világban (szorosabbra már nem is tudtam volna zárni a combjaimat)
majd akadozva makog valamit gyöngédségről, megértésről, be- és elfogadásról, (csak kellene az a bunkósbot. NEKEM!!) ahogyan araszolgatva közelebb és közelebb helyezkedik felém a szófán.
Hozzám akar érni!!! – eszmélek az elképedésből, és igazán bravúros felpattanást sikerült produkálnom összetekeredett végtagjaimmal.
– Na, az estének ezennel vége, itt bizony nem lesz semmiféle gödörből kirántós akció! – drámai bejelentésemtől fancsali képpel, tántorogva indult meg az előszoba felé, miközben ügyeltem, hogy kellő távolságra maradjak tőle, nem kockáztattam volna egy alkoholos mámorában nagy hirtelen rám esik megmozdulást.
Utolsó momentumként még sokkolódva néztem végig, ahogyan teljes összpontosításban próbálja magára erőltetni az egyik lábbelimet, bár nem igazán értettem az előszobában elhelyezett cipőim közül, miért pont azt választotta, nem igazán illett megjelenéséhez és nem éppen passzolt 42 lábméretére. Természetesen felajánlottam (jó házigazda vagyok na) adhatok egy másikat is, aminek kisebb a sarka, abban talán kényelmesebben tudna hazatipegni… 😉

 

Következmény!

Az igazság az, hogy szeretünk hibáztatni. Mást! Mert egyszerűbb, mert könnyebb feldolgozni félresikerült tetteinket, nagy mellényúlásainkat. Persze nyomjuk azt a tükör elé állós sablondumát, mert valamivel igazolni kell, hogy Na mi ugyan soha!…, de igazából ha belenézel a reggeli fogmosás lebonyolítása közben önmagad tükörképébe, csak idegesen konstatálod, hülye egy elgondolás volt, hogy most jól megnézed magadnak magadat, mert csak annyit sikerül vele elérned, hogy a vízzel habosra hígított fogkrém, szépen csorog le az álladról a mellkasodra. Bár balfaszságod igazolásaként nem is rossz bizonyíték, főleg ha a reggeli kapkodás miatt, a fogad ápolását, talpig sminkben díszmagyarban viszed véghez.
De elhessegeted, mert ugye Te soha nem hibázol!, amúgy is késésben vagy, kezdheted az egész öltözködést elölről, nincs most idő holmi szembesítgetésekre.
Kapkodva rángatod le magadról a blúzt, miközben azon agyalsz, mi a szart veszel fel helyette, mihez fog majd passzolni színben, stílusban jó-e hozzá a nadrág, nade melyik cipővel is??… közben pedig bólogatsz is hozzá ezerrel, naná magunk meggyőzésében is királyok vagyunk Babám! ezt legalább újra kezdheted, újra megpróbálhatod úgy, hogy senki nem tud róla. Nem buksz le vele, nem kell senkinek magyarázkodnod, bénázásod titokban marad, nyugodtan verheted tovább a melled, vélt igazságod bizonygatása okán.
Soha nem gondoltam volna, ennyi idős fejjel ilyen mértékben képes leszek bezárkózni.
Persze én is megadtam magamnak azt a kegyet, hogy másra fogjam, elnyomva újra és újra a csak magamnak köszönhetem tényét. Mert a valóság az, hogy elgyengültem,szépen kerekített, színes filmet kezdtem forgatni hazug hitre alapozva hagytam magam, mert az első rossz szájízt okozó mondatnál, nem álltam ki magamért, nem jeleztem, nem kanyarítottam le egy jól sikerült pofont, nem erőltettem magamra sablonvigyort, miközben sarkon fordulva utolsó mondatként elküldöm melegebb égtájakra nyaralni, vagy felajánlom (jól nevelten természetesen), hogy szívesen összehozom ama csukjában, kaszával kóborló egyén nemesebbik szervével.  Csak elnyomtam magamban és hagytam, hogy a fejemre nőjön és terebélyesedjen, lekúszva a hátamon, meggörnyedve cipeljem hónapokig. Mert ugye amiről nem beszélünk az nincs is!
Na persze… önmagunknak hazudni nagyon jól megtanultunk. Talán, hogy könnyebben átvészeljük súrlódások nélkül a mindennapokat. Tökélyére fejlesztett selát-sehall-kurvára befogod a szádat csakhogy elkerüljük a kínos konfrontálódásokat.
Csak éppen az eltusolom talán így könnyebben nyomom le a napot kivitelezés eredményével nem számolunk/számoltam.
Annak idején ha egy ismeretlen társaságba csöppentem, türelmesen kivártam, felmértem a körülöttem lévőket, hangolódtam rájuk, próbáltam felvenni a ritmusukat és uccu neki. És mi van most? Pánikszerűen felhúzott falak. Izzadva abban reménykedem, ha már belecsöppentem reméljük megúszom és észre sem veszik, hogy ott vagyok. Nem veszik észre a hatalmas pakkot a hátamon. Vállaim közzé húzott nyakkal, lapos kis pillantásokkal mérem fel a hely lehetséges menekülésre alkalmas útvonalait, miközben azon agyalok, milyen nevetséges ürügyet találjak ki, hogy mentsem a bőröm mielőtt lebuknék mekkora balfék vagyok. Összeszorított farizmokkal ficergek a székben, vagy zavartan toporgok egy helyben az orrom alatt motyogva Te hülye, hogy hozhattad magad ilyen helyzetbe.
Úgy érzem minden szem rám szegeződik, azt lesve mikor követek el hibát, hogy lecsaphassanak rám, szétcincálva megmaradt hangyányira zsugorodott kis egomat. Mert engem csak, bántani tudnak, igen is csak én lehetek az áldozat. Sajnálni a Betyár mindenit!
És hogy ebből mi is konkrétan az igazság? Otthon az előszobai tükör előtt állva szembesítem magam vele.
Nem igazán mutat jól fekete garbómon a rászáradt fogkrémcsík!  😉
(Jobb később, mit soha…)

Csapat-tag!

Néha, én is szeretnék ennek, vagy annak a nagy csapatnak, baráti körre vagy mire hajazó társaságnak a tagja lenni. Sóvárogva hallgatom az élménybeszámolókat, titokban vágyom rá, hogy engem is befogadjanak. Mert, szeretnék holmi bebizonyítom-ra vetemedni, megmutatni én is, annyira színes egyéniség vagyok, hogy csak na.

Briliánsabbnál briliánsabb elméleteim vannak, és mindezt olyan ragyogó megfogalmazásban tudnám tálalni, hogy leolvadna róluk bugyi, gatya. Nem győzném visszautasítani a kezemet megkérők lelkes hadát, a legyünk barinők felkéréseket.
Irigykedve figyelem az együtt bandázás minden mozzanatát, a félmondatos megjegyzéseket, amiket csak Ők értenek és nem tudok lekattanni arról a tényről, hogy én, miért is nem vagyok oda való. Engem vajon miért nem hívnak, miért nem kérdeznek? Miért nem akarnak a nagy csapatban tudni? Hogy lehet, hogy külön-külön megkockáztatják a velem való találkozást, de a nagy össznépi röffenéseikről csak utólag értesülök?
Aztán, persze, egyszercsak oda kerülök. Véletlenül, nem számítottunk rád alapon.
Mert annyira akartam, hogy csuda. Ja,  Sz. rosszul szervezett. 
Figyelem a külön-külön megismert arcokat, összpontosítok, hogy na, akkor én most úgy, de úgy megmutatom, olyan közösségi embert rittyentek magamból, hogy ihaj-csuhaj és..
…és rájövök,
– hogy K. a zseniális családapa, összeszűrte a levet Z.vel meg J.vel, persze már melegíti H.is, miközben a dekoltázsommal szemez és legszívesebben már derékig benne figyelne. De mindenki mélyen hallgat, mintha nem történt volna nagy szívemet összetörték,
– hogy ugyan arról beszélnek, csak éppen hol pepitában, hol meg pöttyösben nyomják,
– hogy igazából a nagy megfejtések nem is azok, csak bemagolt idézetek.
– P. akiről annyit hallottam már, minden, csak nem humoros, 3 pohár bor után,
– hogy igazából lövésük sincs arról, mit is beszélek, mert túlharsogva egymást, egymás szavába vágva, egyszerre akar mindenki lehengerlőben előadni. Ennyi dudás egy ilyen kis csárdában? Csodálkozom, hogy még nem mentek egymásnak.
– hogy tulajdonképpen, engem ez fáraszt, és laposakat pislogva óvatos ásítozásba kezdek. Egyszerűen nem értem Sz. mit mond és hová akar kilyukadni, 
– hogy utálom a Figyelj csak! vállérintgetéseket. A Na, rólad már hallottam ezt azt, mindent tudok ám! összekacsintásokat.
(Ha tudnál Drága, nem kacsingatnál!!!)
– hogy mi a fenét is keresek itt?
– hogy külön-külön, még el is bánok velük, na de így, egyben, töményen?
– hogy fenéket vagyok én színes egyéniség,
– hogy mi a fenét akarok én itt bizonygatni, jó az én kis unalmas életem, úgy ahogyan van,
– hogy igazából, nem különbek nálam és fájdalom, de én sem náluk,
– hogy ugyan azokon a problémákon pörögnek, csak én már kevesebb időt szánok rá, (eszméletlen jól tudok hazudni magamnak, nem kell ehhez társaság! )
– hogy amit tudok, jobb is, hogy csak én tudom,
– hogy lópikulát vagyok én érdekes, éppen, hogy csak ütöm azt a középkategória szintet,
– hogy bármennyire is szeretnék beilleszkedni, megfelelni, túl sok elpocsékolt energia lenne az időről nem is beszélve,
– hogy még sokat kell gyakorolnom a tökéletes bájologjunk kivitelezéséhez….
De akkor is, néha jó eljátszani a gondolattal, milyen lenne, ha én is ennek, vagy annak a nagy csapatnak, baráti körre vagy mire hajazó társaságnak a tagja lennék….mondjuk havi 1 alkalommal. Jóból is megárt a sok(k). 😉

Szívemben bomba van!

….és jön az a nap, hogy megérzed, ott van!
Úgy kelsz, tudod, benned van. Összeállt. Pedig te, nem tettél érte semmit, ahogyan ez már jó párszor előfordult. Nem tervezted, nem dolgoztál rajta, csak mit felület voltál jelen, a beléd helyezését megoldotta más.
De már ott van. Újra.
Este még a kétségbeesés fekete leplével viaskodtál, miértekben süppedtél el nyakig, de reggel már csak az érdekel Fasza! megint elfogyott a fogkrém…
Megkönnyebbülsz, ahogyan megérzed létét, ó hát ez újra itt!?… 
Lassan engeded ki a meglepetéstől beléd szorult kis korty levegőt és hirtelen még valami meleg hála is átjár. Helyetted oldottak problémát.
Megvan a késztetés hogy elrebegj, egy köszönöm-öt, megfordul a fejedben, hogy talán dicsérned is kellene azt, aki apránként odatette.
Hisz nagyon úgy néz ki, szakképzet mesterrel hozott össze a sors.
Jó és tökéletes munkát végzett.
Mindent megtett azért, hogy elveszítsd az érdeklődésed.
Precízen illesztette egymáshoz a darabokat.
Mert lassan, de biztosan, hibátlan kis szerkezetté állt össze.
Alattomosan ketyeg az érdektelenség bombája.
Igaz, még nincs teljesen kész. A közöny időzítője még nincs a helyén, de a motivációt megadta, hogy szép csendben le tudjál válni és eltűnj azzal a szarral a szívedben…

Józanodás!

Köztes állapot.
Már nagyjából tudod hol is vagy, de még szédülten nézel magad elé fél szemmel, a páros szemmel figyelés nem igazán megy, ringlispílt okozó mutatvány, nem beszélve a ki is vagy beazonosításának csöppet nehézkesnek bizonyuló feladatáról.
Könnyed csevej a taxissal, figyelve az artikulált kiejtésre.
Én kérem, józan vagyok de nagyon!
Fura érzés eszmélni, egy beszívott, nem éppen szeszmentes éjszaka után.
Főleg ha a telefonod ébresztésére érsz haza.
Az alkohol mámorától koordinálatlanul, többször mellényúlva nyomod le most kellene felkelnem konstatálod, de hisz, le sem feküdtem vigyorogsz nem éppen okos ábrázattal magad elé.
Furán érzed magad, és még furább gondolatok cikáznak az agyadban,
ahogy odateszed a kávét és láncreakcióként egyből rágyújtasz.
Pedig már nemigazán kívánod a cigaretta ízét, a füst is zavarja az orrodat.
De szívni kell, a késztetés nagy Úr. Le kell kötnöd valamivel remegő kezeidet.
Iszod ezerrel a vizet, kombinálva a kávé keserű ízével, hátha segít szomjúságod oltani valami más után. Valaki más után.
Fura, úgy szeretni valakit pár estére, hogy közben másra gondolsz.
Fura, úgy érinteni, hogy egy másik bőrét szeretnéd érezni a tenyered alatt.
Fura, hogy csókjaiban a másik ízét keresed, úgy magadba fogadnod, hogy arra gondolsz, talán vele is ugyan olyan lesz majd. Úgy belenézni az arcába, hogy egy teljesen más arc vonásait keresed benne.
Ténferegsz a lakásban, ügyelve, hogy a háló felé még véletlenül se pillants, gyerekes csodálkozással lelsz rá egy-egy kis limlomra jé nekem ilyenem is van?… Akkurátusan böngészed át a könyvespolcod tartalmát, igen ez most a legfontosabb feladatod, számba venni melyiket is nem olvastad még… győzködöd magad, miközben rövid monológokat szerkesztgetsz a fejedben, hogyan köszönsz el tőle végleg, mert az órára sandítva tudod nemsokára itt van az ideje. Kijózanodtál… 😉

Fura…

A pult mellett állt, zsebre dugott kézzel, nekidőlve egy sor sörös rekesznek és engem nézett.
Először észre sem vettem, annyira lefoglalt a 985.674-dik cukorszem felapplikálása a martinis pohár peremére. Najah én a csapos, adjuk meg a módját kamatoztassuk az a dekoratőr múltat Ünnep van vagy mi a szösz.
A családi vállalkozás dübörög ezerrel. Nesze neked KisKarácsoy, NagyKarácsony. És én, mint tag, naná, hogy kiveszem a részem belőle.
A harmadik este domborítok sörcsappal a kezemben. Nem ment valami jól, bár a három nap átlaga két pohár mínusz, az én részemről, a kedves vendégek ügyködését nem éppen kevés alkohollal átitatva, már nem is számoltam.
Fájt a lábam, álmosan, szögletes vigyorral a képemen centizem a hangulatfokozót, miközben intek Neki, csak egy perc és megyek. Mosolyog és jelzi, nyugodtan megvár. A pultra egyensúlyozom a poharakat, lesz még valami? mondat kíséretében, miközben próbálok a szögletes vigyoron kerekíteni egy kicsit, az a vád ért ugyanis, hogy nem igazán vagyok valami kedves. Vádlóm arcába csodálkoztam, de nagyon.
Nem lennék kedves? ezt miből vágod, most, hogy Te, mint Kedves Vendég A Pulton Túl 3 perce sincs, hogy ököllel ütötted egy srác fejét a haverjaiddal mert Faszagyerekek lettetek nagyhirtelen két feles után.
Kiugrom egy cigire.. súgom a nővérem fülébe.
Kacsint nevetve, menjél nyugodtan, ezt most bírom, mindenkinek megvan a hörpinteni valója.  Jó gyerekek módjára csendben vannak, megkapták amiért jöttek, senkinek nem rí a kis szája, ja, kifolyna rajta a nedű amiért fizettek, minden cseppje kincs alapon ügyelnek rá, hogy amit bevittek az ott is maradjon. Legalábbis egy ideig.
Álltunk egymással szemben a teraszon, zavartan fürkésszük a másikat, valahogy olyan nagy csend lett hirtelen.
Nézem az arcot, ami olyan sokat jelentett anno, csak a barna szemek cinkossága a régi, az izzó vörös göndör tincsek már sehol nincsenek, őszes rövid haj, és még fehérebb borosta az ajkai mentén.
Néztem és vártam valami kis kábulatot, azt a régi vibrálást ha megláttam, de semmi. Csak egy ismerős arc a múltból.
Akadozva indul a beszélgetés, udvarias sabloncsevej kivel mi van alapon. Család, munka, megint család, mikor utazom vissza, mikor jövök megint…
Jól nézel ki, simítja végig az arcom.
Megfeszülök az érintéstől és lépnék egyet hátra. Meglepődik a reakciómon, hát még én, hogy meglepődtem!
Ilyen eddig nem volt. Mi a fene történik?? Annak idején, egy érintéséért eladtam volna a lelkem, most meg Ne érj hozzám!! visítja egy hang a fejemben.
Baj van? kérdezi óvatosan és emeli újra a kezét és én újra hátráló üzemmódba kapcsolok.
Nincs semmi baj, préselem ki magamból nagy nehezen, szárazabb már nem is lehetne a szám, vissza kell mennem, dadogom.
Felhívsz ha újra jössz? Jó lenne nyugodtan beszélgetni, nem így…
Nem tudom, mikor jövök megint… hadarom.
Az arcomra fagyott mosoly, szögletesebb már nem is lehetett volna.

Ez van!…

Az inspiráció megvan. Lefekvéskor, az elalvás előtti pár percben, az aznapi történések még szépen kerekített, könnyed kis sztorikká állnak össze. Van bevezetés, tárgyalás, befejezés. Megvan az elhatározás, hogy na, akkor én ezt, reggel jól le is írom. Csakhogy van egy kis bibi: kialszom.

Reggelre az a fránya inspiráció sehol sincs. A könnyed sztorik, lesarkított, szögletes, nehezen emészthető,( torkon akadás ügyből kifolyólag) félszavas betűhalommá avanzsálódnak. Érthetetlen és emészthetetlen. Görcsölés van, hogy nem fogok soha megszabadulni tőlük. Pedig nagyon leraknám, Te jól szórakoznál rajta, mert igazán jól tálalnám, hisz este még megvolt hogyan teszem fogyaszthatóvá, én meg jól megkönnyebbülnék.
Móka lenne meg kacagás kb. 3 percben és mindenki mehetne a dolgára.
Orvosi javallatra, pár hétig szabad folyást kellett engednem a gondolataimnak. Ki kellett mondanom mindent, ami adott helyzetben megfogalmazódott bennem, semmi elfojtásos megmozdulás. Természetesen ezt, próbáljam meg finoman előadni. Vannak ugye, azok a bevett viselkedési formák, amiket ne rúgjunk már fel, csak mert engedélyezve van,
miközben adott elém kerülő orra előtt lengetem az írásos engedélyt, természetesen örömittas ugrándozások közepette, hisz a leosztom rész néminemű mentális kielégüléssel is járhat Bibi nekem lehet, simán küldhetlek melegebb égtájakra az egész pereputtyoddal együtt sálálááá!…
Illedelmesen és jól nevelten kommunikáljuk már le a problémákat.
Egy Jó reggelt Drága Hölgy!-re nem lenne ildomos egy Ne szólj hozzám megütlek! mondattal reagálni ugye?
A legnagyobb baj, hogy eme “engedély” mellé még egy pár szavas instrukciót is kaptam, pár hétig semmi huncutkodás.
Mentálisan elégülhetek, de a fizikális részét szüneteltessen egy picit.
Nesze neked, új státuszt kaptam pár hétre: Én, a Szűzlány!
Semmi nyúlka-piszka, semmi magam alá gyűröm csak az íze kedvéért megmozdulás.
Esetleg, csodálkozó bociszemekkel pilloghatok előttem álló, csodás Hím egyedre,
sugdoshatunk csacskaságokat egymás fülébe, meghitt gyertyafénynél pironkodhatok ama elém táruló tényen,
hogy jé neki más van az alsójában mint nekem.
Bár lehet, csak a fene nagy félhomály vezet meg, az egy…? jól látom,de miért csak ekkora?… de nem érinthetem.
Se egy ujjal, se bottal, se sehogy nem vizsgálódhatok, főleg nem járhatok utána, hogy az bizony tényleg az ami, vagy csak a zsebébe mélyesztett kulcscsomó árnyéka…
Ráadásul illendőség okán, még meg sem kérdezhetem… 😉

Dilemma!

Volt tavaly egy jó nagy mellényúlásom.
Igazából az, hogy mellényúlás volt, az akkor, le sem esett.
Eddig. Valahogy mostanra érett be a nagy felismeréses része.
Na jó, ha őszinte akarok lenni, végig tudtam mi a helyzet, de jobban lefoglalt a kiélvezem része, mint a mi a fenét gondol ez magáról! végiggondolása. Gyarlóságom határtalan ez ügyben.
Az utóhatása révén, kezdem magam visszaóvatoskodi ugyanabba a jó kis magamnak ásott gödörbe, amit nagy hirtelen elhagytam 3 évvel ezelőtt.
Tehát ha eltűnnék, nem férjhez mentem nagy hirtelen, csupán a magamnak kiásott gödörben pihenek.
Gondoltam, ha nagyon keresnél, jelzem..
Beletörődve, lábamat lógatva figyelgetek a peremén.
Végül is, kényelmes gödör volt ez, ismerem, pont az én méretem… 
Mély ugyan, de legalább hűvös van… 
Nem szép, de van stílusa. Kétségeim körömmel vájt barázdái egyenletesen beborítják a falat…
Ülök itt a szélén, és azon problémázom, hogy mielőtt visszahuppannék meg kellene-e köszönnöm adott Úriembernek mindazt a jót, aminek kapása révén megint itt figyelgetek? Vagy csak szépen, csendben sétáljak ki az életéből.
(ok. az, hogy az élete része lettem volna az kicsit túlzás, de olyan fennkölten hangzik vagy hogy..)
Köszönnöm kellene, hogy egy kalap alá voltam véve.
Ami igazából megfigyelési szempontból, élménystátuszt kapott. Megtudhattam általa, milyen ha hülyének néznek.
Igen kényelmes státusz, nem kell mást csinálnod, csak hagynod kell magad.
Se fizikai, se szellemi megerőltetéssel nem jár. Totálisan kényelmes kis státusz az.
Csak egy idő után kurva unalmas.
De jól alakíthattam a nekem leosztott szerepet, mert a mai napig ki nem hagyná, hogy egy semmitmondó kis beszélgetés alatt, fel ne hívná a figyelmemet, bugyuta létemre. Oktondiságomról nem is beszélve.
Ez biztos, valami perverz mentális kielégüléssel járó megmozdulás lehet részéről. Én annyira már nem élvezem.
Köszönnöm kellene vajon, hogy visszajelzései alapján, tökéletes bizonyosságot nyert a Egy szar vagyok! felismerése?
Jó, igazad lehet abban, hogy ez csak egy ember véleménye, de ha rendszeres visszaigazolásként tolják a képedbe, egy idő után magadévá teszed egy senki vagyok életérzést.
Dilemmázom…
– hálálkodjak vajon, hogy segítségemre volt önmagam haszontalan létének felismerésében és csendben egy mukk nélkül ereszkedjek vissza gödröm mélyére?
vagy,
– provokáljak még ki egy magam alá gyűröm még utoljára megmozdulást (csak az íze kedvéért ugye) majd miközben kiengedem az ajtón, bájos mosollyal az arcomon elköszönés okán, halkan jegyezzem meg, ahogyan tőle tanultam..
Amúgy egész jól teljesítettél, bár ez inkább az én érdemem nem a tiéd…
leheljek egy Atyai csókot a homlokára és na ezt is letudtam! megkönnyebbült sóhajával zárjam be utána az ajtót.
Visszaigazolásban, ha összekapom magam én is nagy vagyok ám… 😉

Azután…

Ahogyan visszafordulok a bezárt ajtótól, szemben találom magam a nagy, álló, fali tükörrel.
Nem tudok mozdulni előle.
Lefeszült arcomat kezdem fürkészni. Ilyet nem akarok még egyszer!
Visszaigazítom a hajamat, amit pár másodperce még a fülem mögé simított, hogy a nyakamba tudjon csókolni.
Végighúzom ujjamat a kis seben, amit az ajkamon ejtett követelőző mohóságával.
Próbálom korrigálni a félig elmosódott szempillafesték nyomait a szemem alatt.
A zuhany alatt újabb bizonyítékokra bukkanok, ami alátámasztja, itt járt.
Ujjbegyek pirosló kis foltjai.
Rendszerint csak másnap dél körül ülepedik annyira az élmény, hogy egyáltalán feldolgozható történésként éljem meg.
Folyik rám a meleg víz, ahogy a kádban kuporgok és erőlködöm, hogy akkor itt, és most, kell emésztenem.
Nem várhatok holnapig, nem akarom, hogy ülepedjen.
Ki kell okádnom magamból ezt a pár órás történést.
Elejétől a végéig, lépésről lépésre, helyére tenni és jó mélyen elzárni.
Beszélgettünk!
Amit el akartam kerülni. Nem ezért jött!
Csöpögtette rám a mindennapjai történéseit.
Információk, amikkel nem tudok mit kezdeni.
Minek? Nem érdekel, semmi közöm hozzá. Nem olyan a nexus köztünk.
Mert engem másképp kezel.
Miért? Nem vagyok a barátja, a haverja, senkije sem vagyok.
Csak egy rendszertelen kis történés csupán, ahogyan én neki.
Eddig simán kezelhető felállás volt.
Miért akar változtatni rajta? Mit akar vele elérni? Hogy kelljen még jobban?
Miért akarnék többet? Elfogadtam az ennyi jár részét.
A több, ebben az esetben még véletlenül sem jutott eszembe.
Mert ezzel indított, előre lefektetett szabályokkal.
Nekem kapóra jött, Neki ennyi fért bele.
Mi a fene változott?
Hisz az örökkön-örökké részt, nem velem fogja lebonyolítani.
Tudom, tudja!
Mi a fenének kell elrontani, bonyolítani.
Beszélgessünk?
Mert az jó?
Kinek is?…

 

Elvileg, gyakorlatilag… na meg én.

A gépem olyan hangokat ad ki, jelen pillanatban is, mint egy cséplőgép. Talán ha nem nyomkodnám a klaviatúrát, lassan megemelkedne, lebegne pár másodpercig és előfordulhat, az egyre erősebb zakatolásból kiindulva, hogy pár centire a szememtől felrobbanna, jobb esetben az ablakot kiverve elszállna. Viszont még nem nem füstöl, az is valami.

– Talán le kellene cserélned – világosított fel nemrég Á. –  Nem valami ilyesmivel foglalkozik az a…
– Ja, elvileg valami ilyesmivel – és gyorsan kikapcsolom a gépet – Mehetünk!..-  felkiáltással, csak hogy ne maradjunk a témánál.
De, nem veszi a lapot.
– Hát akkor, miért nem mondod neki? Még nem kell indulnunk, hová sietsz?  
– Meeeert…. csak! Hagyjuk, majd megoldom – próbálom minél gyorsabban magamra rángatni a kabátom és naná, hogy terelni- ki lesz még ott? mondat hátha meghozza hatását.
– Ok tényleg mindig megoldod, mint most az öltözködést? – lép oda hozzám, hogy segítsen, valahogyan nem találom a kabátom jobb ujját – Mit bénáskodsz? – neveti el magát –  Nem tudom kik jönnek el, majd meglátjuk. Tehát, mikor kérdezed meg mennyiért tud neked hozni egy másikat? Nem lenne egyszerűbb?  – kérdően fürkészi az arcom, miközben konkrétan beleráz a kabátba. 
– Semmikor, jó ez még! Kicsit hangos ugyan, de működik.
– De hülye vagy, hisz Ő csak leemelne egyet a polcról és már van is egy új. Hívd fel!
– Aha, mert nekem, csak úúúgy, le-e-mel-né!? – dörmögök a táskámba, nem találom a pénztárcám és miközben már félig eltűnök benne, hogy ne lássa az arcomat, reménykedem abban, a fülhallgató témát nem hozza fel.
Tévedtem…
– A fülessel is segített nem?
– Ühüm.. – vissza zuttyanok a szófára, remek, legalább a pénztárcám megvan, alattam – az igazság az, hogy küldött egy linket, hol tudom olcsóbban beszerezni. Nagyon gyakorlatias ember.
– Ne már, ezt nem mondtad – látom az arcán az értetlenkedést – hisz forgalmaznak olyat is.
– Aha, kb. 10 centire sorakoznak mellette, nagyon a karját sem kellett volna kinyújtania, hogy leakasszon egyet, ha már gyakorlatiasság, de azt hiszem, a hangsúly a NEKEM KELLENE részen volt. Így kaptam egy linket. Na ebből kiindulva, a gép említése kapcsán, talán két linket is kapnék. Juhééé már is van/lesz új gépem. Örömöm határtalan.
Még mindig látom, hogy nem igazán érti.
– De hát nem ingyen kérted, kérnéd!
– Bizony-bizony, nem ingyen. De ÉN lennék az, aki egy kis segítséget kér, és a lényeg azt hiszem ebben az esetben inkább ez…
 
Elvileg nem szégyen segítséget kérni. Gyakorlatilag, ha mégis teszem, (hosszas tépelődés után) csak a szégyenérzet van meg, mert mindig azt érzem, ürügynek vélik.  Így sok választásom nincs okán…. Leszoktam róla. 😉

Csak nézek!

Láttam ma egy Hölgyet, aki 32nek mondja magát,
de már régen túl van a 40en.
Letakart tükrök kísérik útján…
Láttam egy Urat, akiért bomlanak a nők, sármos, humoros,
08.00-tól egészen pontosan 17.00.-ig.
Majd hazatérve, cipőjét szépen egymásmellé rakja,
napi szennyesét a fürdőszobai koszos ruháknak fenntartott tárolóba dobja,
mert nem akar egy újabb veszekedős estét az asszonnyal.
Egy cseppje, szirupos hazugságainak még ott csillogott az állán… 
Láttam ma egy lányt, azt mondták neki, ártatlan, kedvessége lenyűgöző,
és nagyon okos. Minden egyes alkalommal el is hiszi.
Oly’ hálásan tud nézni miközben térdel…
Láttam ma egy fiút. Szép volt és nem is tudja magáról mennyire.
1 évet adok még neki, aztán tökéletesen tudja majd kihasználni.
A fel-ről nem is beszélve.
Eljátszottam a gondolattal, hogy belepocsékoljak-e… 
Láttam ma egy nőt, olyan nagybetűset. Nagy vehemenciával erényről papolt. 10 másodpercig nem figyelt rá senki, toporzékolva hisztizett. Fedetlen keblekkel bőszen bizonygatta “nem vagyok kurva!!                  Láttam ma egy öntudatos asszony. Sarkított világából, semmi nem tudta kimozdítani. Titkon, egy gyengéd érintésért eladta volna a lelkét…

Láttam tegnap egy férfit.
Semmi különös nem volt benne.
Mégsem nem mertem megérinteni!
Különös egy élmény volt… 😉

Elfojtás..

Általában gondban vagyok, ha magamról kell beszélni. Talán hiányosság, hisz azt mondják az önismeret nagy erény.  De, ahogy létem elemzése kerül a porondra, befeszülök. A ki vagyok én témakör számomra pont nem a cseverésszünk róla életérzést hozza ki. Főleg nincs mellette a felhőtlenül jelző. Mostanában meg pláne.  Csupán a személyemmel kapcsolatos, mások által felém közvetített negatív dolgok jutnak eszembe. Semmi nagy arc vagyok, pozitív kicsengésű feeling. Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján, pedig nagyon úgy néz ki, alapból egy bocsánat, hogy élek-vagyok mondattal kellene indítanom.

De most azt várnák el, hogy beszéljek. Magamról.
Mert talán könnyebb lenne, ha le tudnám rakni mindazt, amit a hónapok alatt visszanyeltem.
Talán segítene kimozdulnom abból az állapotból, amibe tavaly kb. ilyenkor beleragadtam.
Azt kérdezi, miért nem léptem akkor, ha tudtam, hogy az bizony sehová nem vezet.
Pislogok nagyokat és nyitnám is a szám, hogy az úgy volt… 
de hogyan fogalmazzam meg, hogy emészthető, könnyen feldolgozható legyen a mondandóm,
mikor az egyik kritika pont az volt, hogy nem értik miről beszélek.
Hogyan egyszerűsítsem le, hogy ne a képére kiült ne kamuzz már ábrázattal keljen már megint szembesülnöm.
Hogyan magyarázzam el a hinni akarás mibenlétét,
hogyan mesélhetném el, hogy mit jelent számomra a megértés,
mely’ szavak lennének célravezetők az empátia ecseteléséhez?
Mindez úgy, hogy ne nézzen Ő is hülyének.
Nyekergek valamit minderről, miközben már a türelmetlenséget látom a szemében.
Nem talál fogást rajtam, és ez dühíti.
Pedig csak időt kértem, hogy hangolódni tudjak, rá és a kérdéseire.
Magyarázatot vár a hallgatásomra. Nagy gesztusokkal ecseteli derűsebb ábrázatra számított, hol van az a régi én?
Hol vannak a megélt szép pillanataim?
De nem haladunk, még mindig hallgatok.
Más utat választ, könyörgőre fogja, csak egyet mondjak, egy olyat, amikor nyugiban hátradőltem és élveztem azt az igazán jó pillanatot, ami csak nekem/rólam szólt…nem merek a szemébe nézni, igazából semerre sem merek pillantani, az asztal lapjára fókuszálok, nagyon kevés válasz el attól, hogy el ne bőgjem magam…
Hogyan tanulsz meg bízni, ha soha esélyt sem kaptál a bizalomra?

Személyre szóló “ajándék”…

Ide ülnék melléd, csak egy kis időre.
Nézném, hogyan csinálod.
Tudod, azt az át gyaloglást másokon, dolgot.
Szeretném tudni miért, és milyen közben az arcod.
Ne félj, nem szólalok meg, csak csendben figyelek.
Hátha rájövök mi is olyan élvezetes benne.
Mit mondasz? Hogy észre sem veszed? Hogy ez nem tudatos?
Ne kábíts. Semmi átgondolt kidolgozott terv, csak neki indulsz és áttrappolsz rajtuk?
Azért néha visszanézel, hogy mit hagytál magad után?
Kiélvezed a pillanatot, ahogy szemed előtt alázza porba magát a másik, hogy egy kis figyelmet kicsikarjon Tőled?
Megnézed agonizálását, ahogy fetrengve, csúszva, mászva, tipródik az önmarcangolásban?
Jé ez érdekes. Csak most látom.

Hisz, Te úgy intézed, hogy magát okolhassa, még véletlenül se gondolja, hogy az a Te hibád is lehet.

Na, ez a rész érdekelne egy kicsit jobban.
Hogyan csinálod?
Sablon szerint vagy mindenkinek egyedi, személyre szabott megalázás jár?
Ja? hogy szépen becsomagolod?
Feldíszíted, egy kis önbizalom masnival
egy kis te is fontos lehetsz szalaggal,
értékes vagy számomra gyöngyöcskékkel,
csak téged akarlak csillámporral meghintve,
bízhatsz bennem díszítésű papírral bevonva.
Tényleg gyönyörű lett.
Nem csodálom, hogy ezt bekajálja mindenki, és bontogatják nagy bőszen.
Aztán van nagy meglepetés ugye?. Neked!! Hatalmas mentális kielégülés lehet számodra.
Hát nem semmi! TE tényleg tudsz valamit! Remek “szakemberré” nőtted ki magad az évek alatt!
Figyelj csak?
Ott a sarokban, félredobva az a csomag, azt nekem szánnád?
Azt a csillámfényest?
Hm szép, de meggondoltam magam, ilyen áron inkább mégsem kérném.
Tudom -tudom ajándék lónak ne nézzem a fogát.
De én inkább most a kupec szerepét játszanám… 😉

Persze, mondjad csak…

Néha, úgy szeretnék leírni semmitmondó kis csacskaságokat.
Olyan, ma éppen mit vettem fel, mit főztem, jé, jól láttam, hogy az a fiú engem bámult a buszon, ma szerencsés túléltem a napot, még egy remekbe szabott mosolyt is sikerült produkálnom. Sőt, egy darab zongora sem esett a fejemre és senkinek nem kevertem le egy pofont. Nem szóltam be, nem küldtem senkit vissza a kényelmes anyaméhbe.
Olyan kis pillanatnyi élményeket, amik ha jól belegondolunk nem nagy dolgok, minden nap megtörténő apróságok, szinte észre sem vennénk, ha nem egy, Ma, mindenkire és mindenre odafigyelek.. hangulattal kelnénk.

Persze mondhatod, hogy neked semmi nem jó, hogy ezek a kis apró dolgok teszik ki a nagy csoda életet, hogy ezekben az apróságokban kell meglátni a gyönyörűséges élet szépségeit.
De a fene, vagy a szemüvegem nem jó, vagy nem is tudtam róla de szemellenzőt növesztettem az évek alatt, mert bárhogyan is erőlködöm ritkák a kis szívemet megdobogtató pillanatok. Ja, arról nem is beszélve, hogy igen csak meg kell érte dolgoznom.

Persze mondhatod, hogy na most mit rinyálsz, igen is dolgozz meg a boldogságos pillanatokért, más is így csinálja.
De Te, a környezetemben most, per pillanat csak a nagy erőlködést látom mindenkinél, a boldog véget nem igazán.

Persze mondhatod, hogy fogjam be a szám és húzzak vissza szépen a sorodba, mit álldogálok ott egyedül, még követik a példámat aztán hova vezetne az.
De, türelmetlenségemből adódóan, utáltam mindig is sorban állni. Szinte meg kell erőszakolnom magam, hogy az előttem állókat ki nem lökdössem.

Persze mondhatod, hogy Drága, vedd már észre hol a helyed. Olvadjál be szépen. Meg, addig nyújtózzál ameddig az a bizonyos paplan ér, hogy a lábikód le ne fagyjon, akkor meg majd azért sírbokolna a kis szád.
De, felvilágosítalak mindig is rövid volt az a takaró, megtanultam, hogyan aludjak alatta. Csak néha, szeretném nyugiban kinyújtani a lábam.

Persze mondhatod, hogy nyújts segítő kezet embertársaidnak, nemesít vagy mi. Mindenki csinálja, elvileg. Kapjam össze magad, és nyújtogassam szépen, ahogyan a többiek is teszik.
De, valami elég fura számomra ebben az ügyben, valahogyan ezeket a kezeket nem igazán látom, ha mondjuk spec. rólam van szó.

Persze mondhatod, hogy azért élsz így, mert előző életedben valami nagyon-nagyon rosszat tettél. Most kell bebizonyítanod adott halandó mivoltodban nagy jóságodat.
(Csak tudnám mi a fene lehettem, biztosan valami inkvizítori pozíció lehetett, bár fent áll annak is a lehetősége, hogy valami véres diktátor.) 
Megnyugtatnálak, rajta vagyok én, hajjaj de még mennyire!
De, ha lehetne kérnem a következő életemben én, egy amőba státusszal is megelégednék, ha lehetne ilyen nemű kívánságom. Elfotoszintetizálgatnék én, szép nyugiban egész nap.

Persze mondhatod, hogy emeld már fel a kis hátsód és tegyél is valamit azért, hogy más legyen.
Csak közlöm, éppen nagyon elfáradtam a sok tevésben. Már ha megengeded, ülnék egy csöppet, hogy az a bizonyos munka gyümölcse ideérjen, vagy mi.

Kb., adok még neki 2 percet, aztán iszom még egy kávét, ha már a k… nap nem süt… 😉

Aha, szerelem…

 

Bevallom nem értek a témához. Persze olvastam róla, hallottam már sok száz verziót, tézist megállapítást a témával kapcsolatban de, akkor sem igazán vágom mibenlétét. Nem mondtam még, és még nem mondták nekem.
Velem, valahogy a beszámolókban megtörtént esetek, dolgok nem történtek meg, nem éltem még át őket.
Számomra a mai napig szépen kerekített mese.
Persze a környezetemben láttam, hogyan áhítják a másikat, láttam végtelen tiszteletet, még több fájdalmat,
majd habzószájas bizonygatás, dühtől eltorzult arcokat már csak azért is görcsös akarást.
Mert én mást kaptam…csak a megfigyelő szerepét, pl. részese lehettem annak, hogy tőlem hogyan szeretnék elvárni.
Mondjuk az érdekes élmény volt, már maga, hogy elvárásként éltem meg és ebből kifolyólag a reakcióm is érdekesre sikeredett. Konkrétan kivert a hideg veríték. Olyan hidegnek, még soha nem éreztem a testem. Azt hiszem, ha nem éppen a csak türelmesen, megy az neked! kivitelezés végletekig elmenő kipróbálása alatt lettem volna, simán fejbe vágom adott illetőt az első kezembe akadó nehezebb tárggyal. Na meg, ha meg tudtam volna mozdulni, ha valahogy sikerült volna bárminemű mozgásfolyamatot véghezvinnem, hogy kizökkenjek a lefagyás állapotából.
– Tudom szerelmes vagy belém, nyugodtam valld csak be, már hozzászoktam, másoknál is így ment ez.–  mondat minden bennem és a lakásban felelhető biztosítékot kivert. Csak elkerekedett szemekkel hápogni bírtam. Láttam magamat kívülről, ahogy tátogva harapom a levegőt, hogy valami oxigén jusson összeszűkült tüdőmbe.
Hisz három órával a mondat elhangzása előtt olvashattam (egy nyilvános posztban), csodás szőke tincsekről (barna vagyok!) drága könnyekről, földöntúli (na hiszen) boldogságról, mézédes habcsókos vattacukor felhőkről. (Ööö tisztelet az nem volt benne, ez, viszont már akkor elég érdekes volt. Erre jobban is odafigyelhettem volna. Tipikus utólag leeső tantusz ügy.)
Hisz akkora már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ebben a társas (na persze..) akármiben nem ketten vagyunk, hanem hárman:  Ő + egy szépen kiszínezett múlt + hátul, harmadikként én, kullogó üzemmódban..           Miért kell/kellett ezt erőltetni?? Miért kell/kellett elrontani azt ami van? Szépen körülhatárolt, annyit adok, amennyit kapok. Miért kellene bármit is bizonyítanom/bizonygatnom?
Néztem a pökhendi vigyort a képén (ami anno úgy bejött, végre emberemre akadtam okán), azt a Figyelj, majd én felvilágosítalak mit is kell gondolnod rólam! arckifejezést, (hogy egy idő után miért mindig ezt váltom ki mindenkiből??)
ahogyan nyugiban elnyújtózkodott a szófán (egy rutinos maratoni testformáció felvétel után) és én csak arra tudtam gondolni, hogyan tudnám még kisebbre összehúzni magam, hogy ne keljen hozzáérnem abban a fene nagy szerelemben… 😉

Gyöngyszemek.

Csak mostanában kezdett el gondolkodni azon, mi végre is van.  Az igazság az, hogy soha nem tartotta magát sokra. (Halkan súgja, mintha szégyellnie kellene, hogy ilyen gondolatai vannak.)  Az ismétlődő csalódásoktól, egyre kisebbnek és kisebbnek érezte magát, és itt most nem csak a szerelem a lényeg.

Megszállottan kereste azt a jóra törekvő valamit, visszaigazolásokat, jelzéseket. Persze soha nem mondta volna el, hogy Ő is vágyna egy kis dicséretre, esetleg egypár bókra, a pozitív visszacsatolásra. Na, Ő nem! Ne is várd tőle! Hisz ezt tanulta meg, nem kérni, nem jelezni, az a gyengeség jele.

Soha nem tudatosan választott, csak úgy jöttek. Mintha megéreztek volna rajta valamit. Talán a színtiszta energiát, ami csak arra várt, hogy valaki elvegye tőle. Mintha valami speciális illatanyag párolgott volna ki belőle, bevonzotta Őket, mint az éjszakai pilléket a lámpafény.

Hátha most! alapon, egyre rosszabb és rosszabb emberi kapcsolatokba nyúlt bele. Jó mélyen!
Az esélyadás specialistájává nőtte ki magát. Talán megtudja változtatni ezeket az emberi roncsokat, talán mellette képesek lesznek rájönni Neki is vannak értékei, benne is van valami, mégha elsőre ez nem is látszik.
Úgy gondolta, ha újra képes összerakni egy-egy ilyen csodabogarat, akkor megértik, ki is ő valójában és talán akkor, Neki is jut egy kis megbecsülés.
Ne gondolj nagy dolgokra, elég lett volna egy odavetett félmosoly, egy érintés, egy na ma hogy telt a napod. Másoknak ezek, nem éppen építő jellegű témák, hányszor a fejéhez lett vágva, pedig a lényege az lett volna, hogy biztosan tudhassa, ezek csak Neki szólnak.
És tudod mi volt? Sikerült Neki. Kiszedte mindet a posványból, a széttört, összeroncsolt lélekdarabkáikat mindig sikerült valahogyan összeraknia. A kezei alól mindig egy jól sikerült stabil lény került ki. Mestere volt az újra alkotásnak. De, ahogyan rá került volna a sor, Azok mind odébb álltak.
Használták, megrágták, leszívták és eldobták. Minden kapcsolatból csak még magányosabban jött ki.
Nézem ahogyan a konyhában ül, felhúzott térdeit átölelve a sarokban. Nem is értem hogyan tudja megcsinálni, én biztosan leesnék a székről. Szemei még csillognak, tudom megint egy hosszú sírásos van túl. Halványan elmosolyodik mikor meglát.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Tényleg?
– Tényleg.
Egy újabb erőltetett mosollyal próbálkozik.
Olyan aprónak látom, mintha kisebb lenne az utolsó találkozásunk óta.
– Jelentkezett.
– Nem, tudod, hogy nem szoktak.
– Megint sírtál?
– Igen – zavartan hajtja le a fejét.  Ujjával apró, fehér gyöngyöket piszkálgat az asztalterítőn.
– Azok mik?
– Nem igazán tudom….. Azt hiszem én.
A mellettem lévő szekrényre mutat.
– Nyisd ki.
Habozás nélkül rántom fel a szekrény ajtaját. Különböző alakú és méretű üvegcsék sorakoznak egymás mellett a polcon, tele, tört fehér gyöngyökkel.
Ránézek, egy könnycsepp gördül le az arcán, apró koppanással landol a csempén és a lábamhoz gurul.
– Azt hiszem a könnyeim…

Idő kérdése.

Egyszer, ha lesz időd, elmesélem milyen az, mikor nem lát senki.
Elmesélem, milyen az, mikor először emeled fel a fejed,
mesélek majd, az én racionális valóságomról.
Milyen, mikor átgyalogolnak rajtad.
Milyen volt a hazugságok íze.
Mesélek arról, milyen újra és újra felállni és leverni magadról a port.

Egyszer, ha majd lesz időd, mesélek majd a halálról.
Mesélek, hús, hús elleni harcról.
Mozdulatlanságról, mely megmentette az életem.
Elmesélem, milyen illata volt az első idegennek,
milyen dallama volt az első éjszakának,
milyen színek táncoltak a bőrömön.

Egyszer, ha lesz időd, elmesélem ki vagyok.
Mesélek álmokról, melyeket a kezeim között tartottam,
vágyakról, amikkel kitapétáztam a falat.
Mesélek arról mit, miért tettem,
mit adtam és arról, mit vettem el.

Egyszer, ha lesz időd elmesélem miért hallgatok,
és talán megérted, miért is kövesedett az arcomra az a fránya nagy vigyor… 😉

Kérdeztem egyet…

Ejnye, néha, hogy eltudom ragadtatni magam!

Kaptam is rá választ.
Áááá nem a kérdésemre, hová gondolsz?
Ahhoz kellene valami, valami kis izéke, ami nagyon úgy néz ki, adott kérdést kapónak nincs. (Én balga meg jól azt hittem, illetve megelőlegeztem ama bizalommal, hogy van. Mert egy marha vagyok! Ez viszont tény.)
Pedig a kérdés nagyon egyszerű volt,
Mit követtem el ellened, amiért folyamatosan dühös vagy rám?
Na a válaszban minden volt, csak éppen KONKRÉT VÁLASZ!!! nem.
Ja-ja annak a kis izének a hiánya lehet a ludas.
Mert csak jó lenne tudni végre, mi a fenének kell/kellett mindig nekem bocsánatot kérnem. Ugyanis engem megtanítottak rá, hogy ne csak papoljak a megbocsátásról, szépen kivitelezzem is, ahogyan azt illik.
De amíg nem tudom mi az a fene nagy bűn, addig ugye nem tudom milyen intenzitású mea culpázást vigyek véghez,
hány tonna hamut szerezzek be,
hová pozicionáljam a korbácsütéseket gyarló testemen,
és mikorra kérjek időpontot a fodrászomtól egy tarra borotváláshoz.
Mert jó lenni tudni végre, mitől is vagyok én az a sehonnai ember, aki ellen mentális hadviselést folytatnak, annak minden ismert felszereltségével.
Bár ilyenben még nem volt részem, mivel eddig sehonnai emberi mivoltommal sem voltam nagyon tisztában, így lehet nem is bocsánatot kellene kérnem, hanem meg kellene köszönnöm, hisz micsoda új élménnyel lettem megajándékozva, gazdagabb meg pláne lettem általa! 😉

Vajon elég ha egy doboz bon-bont küldök, vagy fejeljem meg egy csokor virággal is?… 😀

 

(Megköszöntem, szépen, nyájasan… se bon-bon, se virág… a fejelés részén még gondolkodom!)

Kiárusítás!

A nekiindulni céltalanul, csak kilyukad valahová.. mindig bevált.
Túl sok minden kavargott a fejében, hogy egy helyben tudjon ülni.
Nem tervezni csak nekiindulni.
Ahogyan mostanában, nemegyszer megtette már.
A tettei következményeivel nem nagyon foglalkozott, próbált nem foglalkozni. Lepakolta egy sarokba és otthagyta. Majd, egyszer nekiül és nyugodtan végigbogarássza. Majd, egyszer…
Ha érez magában annyi erőt, hogy alaposan végigrágja, anélkül, hogy felfordulna a gyomra.
Inkább a sétát választotta.
Látni sem akarta a sarokban felhalmozott kupacot.
Mereven előre nézve, egyenletes tempóban csak haladni. Igazából azt sem tudta merre jár. Nem igazán figyelt a zajokra, a mellette elhaladókra, az útvonalra, csak az eljutni valahová érzésre koncentrált.
Mikor először kapta fel a fejét, tényleg nem tudta hol van. Az utca mintha ismerős lett volna, de valahogyan megváltozott. Koszos kis üzletek egymás mellett.
Bontási terület!!!– állt a ház falán, ami mellett eszmélt. Alatta egy kézzel eszkábált kis táblán, narancs színű dekorral ragasztott felirat.
Közelebb ment, hogy jobban lássa. A görbén kivágott és felragasztott színes betűket már engedte el az egyenletlenül felvitt fehér olajfesték.
Akció!!! 
Emlékkiárusítás 5 méterre!!
Automatikusan elindult a megadott irány felé. Ezt látnia kell. Magában ismételgette a szót.
Em-lék-ki-á-ru-sí-tás!!- em-lék-ki-á-ru-sí-tás??
Egy pillanatra elbizonytalanodott az üzlet bejárata előtt. Biztosan jól olvasta? Nem akar magából hülyét csinálni. De már a kilincsen volt a keze. Benyitott.
Párás, fülledt meleg csapódott az arcába, ahogyan belépett.
És az a szag!… mintha minden évszak illatát 50 négyzetméterre szorították volna be. Az őszi keserédes, rothadó avar bűze, keveredett a tavasz zöld frissességével.
Az eladó egy létra tetején állt.
Az ajtó nyikorgására kapta hátra a fejét. A vevőknek kijáró sablon mosoly beterítette az egész arcát, bal felső hármasán, arany korona villant. Nehézkesen kászálódott le a létráról, egy kis tégelyt egyensúlyozva a kezében.
– Ááá, jó napot! – szuszogta, mint aki most futotta le a félmaratont- miben segíthetek? Konkrét elképzelése van, vagy csak nézelődik, hátha beleakad valamibe.
Már megbánta, hogy bejött. Kezdte egyre rosszabbul érezni magát.
– Jó napot. Köszönöm kérdését, az utóbbi. Hátha..
– Az jó – vágott közbe az eladó, mohósággal csillogó szemmel.
A melegtől és a levegőben szálló portól kiszáradt a szája. Kezdte kaparni a torkát a vágy emlékének émelyítő szaga.
– Miből választhatok- kérdezte, ahogyan végignézett a polcokon rendezett sorokban álló tégelyeken és felirat nélküli dobozokon.
Az eladó a pultra tenyerelve, még mindig azzal a műmosollyal, az arcába hajolt.
– Van itt kérem, szép kerek, apró, zsebben elvihető, egész estét betöltő,
felturbózott, végtelen, kifakult és színtelen. Darabokra szétszedhető, részletekben elvihető, más emlékkel keverhető – darálta el egy szuszra a betanult szöveget.
– Jöjjön, körbevezetem – lépet ki sántikálva a pult mögül.- Vagy, fájdalmasat? Elevent? Újra átélhetőt vagy örökre feledőt? Borzongatót vagy egyszer használhatót? Tanulságost? Butát? Bölcset vagy hibást? Csillogót, fényeset, ízeset, édeset? Megkopottat, kéjeset? Megnyugtatót? Felkavarót? Feketét vagy színeset? Szépet vagy férgeset?
Megköszörülte a torkát. Zavartan nyelt egyet. Óvatosan kérdezte.
– Újra, újra játszható, másképp csinálható nincs?
Az eladó csalódottan végigmérte. Koszos köpenyének zsebébe mélyesztette a kezét. Érdeklődését vesztve az ajtó felé nézett. Ketten álltak az üres kirakat előtt.
– Sajnálom, épp hiány cikk. Nagyon jól fogyott….;-)

Bocsi!

Olyan tökéletesen megfogalmazott, mondvacsinált ürüggyel raktak felejtő ágra, hogy mindenkinek öröme telt volna nézésében.
Amivel nincs is gond, mert kivételesen fel voltam rá készülve.
Csak azt nem tudtam, milyen lesz az ürügy milyensége.
Nem csalódtam!
Mindenre kiterjedő komplex kis egységcsomagot kaptam.
Igaz kicsit későbbre vártam, de meglepetésnek ne nézd a fogát. Fogadd el, konstatáld és nagyon gyorsan menj tovább.
Volt abban együttérzésre apellálás…
Neki most milyen rossz, kapjam össze magam és nagyon gyorsan érezzem csak át!
Bűntudat ébresztés…
hogy hangolódásra képtelenségemet tudatosítsa, hisz megváltozott lelkiállapotában, hogy is várhatnék el bármit!
Némi jövőre nézős majd-ok és esetleg-ek…
Gondolom ez csak az íze kedvéért. Kapok is, meg nem is, magyar népmesére hajazó megmozdulás, fűszerezés gyanánt. Jó leszek még valamire alapon, olyan vas a tűzben dolog. Tartsuk szépen melegen, hátha egyszer mégiscsak!
Természetesen némi érintőleges agyam fényezése, legyen már valami pozitívat is ugye…
mert Ő tudja ám, sőt tökéletesen tisztában van vele, hogy megértem, felfogom, csak éppen nem kíváncsi rá, mert valami nagyon nagy megrázkódtatás érte és sajnos minden idejét leköti annak emésztése!

Amit nem is csodálok és igen, teljes mértékben meg is értek,
átérezni meg pláne tudom a sokkot, amit kapott.
Mert az a kis szöszi, nálam kis kiverte a biztosítékot véletlen találkozásunk első 10 perce után.
Nade erről ugye, Neki meg nem kell tudnia!… 😉

Te más lennél?

Fenéket! csak éppen megtanultad, mikor, hogyan viselkedj, hogy másnak látszódj. Valamivel ki kell tűnni a tömegből kérem.
Hát Te, ezt a taktikát választottad.
Hirdeted is bőszen… Más vagyok ám! Tudod, az a nem mindennapi!
Valójában meg, ugyan olyan szaros kis történéseid vannak mint a többieknek, csak jól tálalod. Vagy pont nem mondasz semmit, rejtélyességre apellálsz okán.
Pedig csak kivársz, milyen lesz majd a visszajelzés személyeddel kapcsolatban és akkor, na majd akkor döntöd el, jó-e az a státusz amibe belegyömöszöltek, és nagy hévvel alátámasztod, vagy nem, és hallgatsz még egy ideig, hátha tálalnak jobbat, számodra tetszetősebbet.
Nem-nem, nem jól látod halló én más vagyok! – ingatod a fejed teljes felsőbbrendű meggyőződéssel magad nagyszerűségéről.
Már elnézést, akármi nem jó!
Mániákusan kezded figyelni a személyed által kiváltott reakciókat.
Gyűjtő lettél. Visszaigazolások gyűjtője.
Hatalmas kupacokat halmoztál föl magad körül hasonulásból, alkalmazkodásból, hajlékonyságból.
Töménytelen mennyiséget raktároztál el megértésből, felfogásból, átérzésből.
Lógnak a szekrényedben a kedvesség, aranyosság, cukiság göncei.
A fiókok mélyére eldugdosott, önzőségről, gonoszságról, kicsinyességről nem is beszélve.
Apró kis dobozkákban tárolod a természetességet, egyszerűséget, hátha jó lesz még valamire alapon. Titkos cucc.
Közben pedig teljesen megfeledkezel az igazságról.
Ugyanolyan kis középkategóriás senki vagy a magadra aggatott göncök alatt. Se több, se kevesebb mint mások…

Apropó! Említettem már?
Én tuti-biztos-száz.százalék-kétség-nem-fér-hozzá, hogy
MÁS VAGYOK!!…. 😉

Vásárlói szempont.

Soha nem tudtam jól eladni magam.
(Már a csomagolásnál bukik az egész.)
Pedig tanultam, hogyan is kellene, sőt véletlenül, vagy előre megfontolt szándékkal (hátha ragad rám valami alapon) sikerült olyan csapatokhoz csapódnom, akiknek tagjai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogyan is kell csinálni. Megjegyzem, a koszon kívül, amivel beterítettek, lópikula nem ragadt rám, ha a jobb eladhatóságomat nézzük.
Maradt a vagy túl sok(k) vagyok, vagy túl kevés felállás. Ááá a nincs ott semmi!… tökéletes kivitelezéséről nem is beszélve.
Természetesen a rossz időzítéssel összekötve.
Bár, ezek felismerése is holmi, megtanultamot jelenthet.
Tisztában vagyok vele, éppen határátlépés következik, inkább fogjam be a csöpp kis szám, de csak azért is mondom, elmenve a végső döbbenet kiváltásáig. Durva vagyok, már-már közönségesség, totálisan az agyára megyek mezsgyéjét súrolva.
Visszafoghatnám magam. De mégsem teszem.
Tudom, felismerem mikor nem kellek. De csak azért is nyomom le magam a torkán. Öklendezz csak Babám!… akarom látni az undort az arcodon.
Hagyom, azt feltételezze rajongok érte, naná, hogy odáig vagyok érted meg vissza… vagy valami ilyesmi.
Érdekes figyelni ahogyan megváltozik. Pökhendi magabiztossággal adja elő a A Fasza Gyerek vagyok, majd én megmutatom neked!.. műsort.
Pedig, előre tudom a kitérő válaszait, feltett kérdéseimre. Már előre tudom, milyen mondvacsinált ürüggyel próbálja elódázni a lefixált találkozókat. Nem is értem miért nem lottózom.
Mosolyogva hazudja szemembe tökéletességemet, és én kislányos rajongást mímelve csüngök minden száját elhagyó hazug szón.
Van, hogy mondanom kellene de hallgatok, belőlem aztán nem szedsz ki semmit, erőlködése kéjes örömmel tölt el.
Pedig simán kiszállhatnék, átléphetnék rajta egy laza mozdulattal.
De már csak azért sem teszem.
Tudom egyszerűbb lenne azt adni amit vár.
Tudnám is, ajjaj de még mennyire.
Genetikailag belém van kódolva. Örököltem vagy mi.
Összetudom húzni annyira magam, hogy a tenyerében elférnék.
Kellemes, puha állagú, krémes élmény lehetnék a könnyebb fogyaszthatóságom érdekében.
Bársonyosan, kedves hangon tudnám elfogadtatni magam, rugalmasan simulhatnék, épp aktuális kedvéhez.
Mégsem teszem.
Hisz csak a felszínt kapargatja, mert az érdekli.
Pár órára minek is nyúljon mélyebbre.
Hát akkor, abban a pár órában én is szeretnék szórakozni, csak úgy a magam örömére.
Pedig leállíthatna, csupán egyetlen rövid mondatnak kellene elhagynia csóktól duzzadt kis száját.
Most Te jössz, csak rád figyelek!…  

(na persze…) 😉

Z. valósága!

Z. a legváratlanabb pillanatokban jelentkezett be.
Az első pár alkalommal, még élveztem is, a most-rögtön-azonnal késztetését. Az akarását, az engem akarást. Persze hazudnék ha azt mondom elhittem, de eljátszani a gondolattal, hogy azt a pár szabad óráját velem képzeli el, bizsergetően jó érzés volt. Csak lubickolni benne és a kád szélére kitenni a bizonyosságot, hogy éppen más nem ért rá.
Mikor első alkalommal találkoztam vele, na Babám megint mit fogtál ki!? érzéssel, legszívesebben bevágtam volna előtte az ajtót. De ugye kiszedtem, hát nézzük, ebből mi lesz vigyorral a fejemen tessékeltem beljebb.
Minden mindegyre játszottam. Kellett valaki, mindenképpen szükségem volt valakire napjaimat éltem.
Akartam, hogy használjanak, üres aggyal reflexszerűen cselekedni, mögöttes szándék nélkül érinteni egy idegent, aki pár óránál többet nem jelenthet.
Tudni akartam mik a határaim.
Zavartságot mímelt, amitől csak még éhesebb lettem. Beszélgetni próbált, és én felsőbbrendű gőggel eljátszottam, tudom ám a frankót, meg jól meg is mondom, de már rég azon kattogott az agyam, mikor kér fel egy táncra.
Bátor vagyok ám, hangoztattam, és tanúságát adva megkértem, ugyan már tolja le a nadrágját, mi a fenét keringőzünk, kezdek fáradni.
Társas táncokban amúgy sem vagyok valami jó. Rendszeresen elvétem a lépést, hol túl gyors vagyok, hol túl lassú és mivel eddig mindenki a saját tempójával volt elfoglalva, vagy lemaradtam, vagy túl táncoltam rajtuk.
Felállt és megtette.
Ott volt az arcán az a tudtam! ábrázat és legszívesebben felképeltem volna, de akartam, nem érdekel éppen hová kategorizál. Úgysem találkozunk többet alapon.
Megkaptam amit akartam, gondolatok nélküli hagyom magam.
Lagymatag érintéseket produkálva csináltam végig. És élveztem megjátszott bénaságomat. Nem illettem rá és Ő nem illett belém. Ez már első alkalommal kiderült számomra, de hagytam, hogy végig játssza a saját műsorát.
Remek néző tudok lenni, ha akarok.
Kitágult szemekkel figyelek minden mozdulatot, jé ez ilyen? arcot vágva. Jó vagyok én kérem, tudok ám lelkesedni-ben, és tudom, mikor kell ámulatba esnem egy magabiztos érintéstől.
Élvezettel bámultam a koncentrálás ráncait a homlokán.
Vajon szőkére vagy vörösre gondol közben?
Lenyűgözött az a precíz tökéletesség ahogyan elhitet.
Hm ilyenben eddig még nem volt részem. 
Gyönyörű hazugságokat kaptam tőle. Isteni vagy!!..
Bénább, már nem is lehettem volna.
Rutinosan vitte végig az egészet, bevezetés, tárgyalás befejezés. Majd gyors zuhany, suta kis csók az ajtóban, talán.. valamikor… újra…. sablon és utána a telítettség csendje.
Egyszeri megismételhetetlen akcióra terveztem, de egy párszor még összecsúsztunk. Aktuális kedvétől, aktuális készségemtől függően.
Lehetőség lett volna valamilyen rendszeres akármire, de vagy Ő nem élt velük, hisz a folyamatosságot megkapta mástól, vagy én használtam fel a piros betűs napok ócska hazugságát, másra voltam éppen rákattanva.
A valamikor… egyszer….. újra…. tudata kielégítőbb volt, mint magam a fizikális kivitelezés.
Van amikor biztosan tudod, igen, ez/az volt/lesz az utolsó.
Mikor nem kapsz több térdremegős hazugságot, mikor már nem elhitetni akarnak, hanem szembesíteni a ténnyel, igen, más nem ért rá, csak Te. Tudod, és hagyod magad, mert ez tényleg az utolsó és ha már az ,vegyük ki belőle amit csak lehet.
Nincs bevezetés, nincs befejezés csak a tárgyalásos részen legyünk túl. Mikor látod rajta, csak beszélgetni akar, de ha már kéznél vagy, legyen hát, csakhogy ne térjünk el a forgatókönyvtől. Ő bizonyítani akar, magának, hogy még hatással van rám, én pedig alátámasztani, hogy naná, csak téged, csak neked én mindig….Adjuk csak meg a módját!
Hirtelen állt föl mellőlem az ágyról, gyújtsunk rá! és már lépet is ki a hálóból. Hanyag meztelenséggel a szófán ült, mikor kábán kioldalogtam utána.
Álltam a karfának támaszkodva, és idegennek éreztem magam a saját lakásomban. Ki ez? néztem rá, és nem tudtam a szememet levenni ernyedt férfiasságáról.
Megrémített magabiztossága, már nem lubickoltam benne, már zavart.
Mesélt. Napi történései, hideg verítékként folytak le a hátamon, hagytam, hátha felszárad magától. Kérdésekkel bombáztam, pedig a válaszai egyáltalán nem érdekeltek, a szemem még mindig ugyan ott kalandozott.
Kicsiből nagyot… nagyból kicsit… mantráztam magamban és már nagyon az ajtóban kapott lagymatag csóknál akartam tartani. Letudni, bezárni utána az ajtót és törölni minden képet róla. Felesleges emlékekre nincs szükségem, már tisztában vagyok a határaimmal…legalábbis ezzel hitegetem magam… 😉

Tudom-tudom, bennem van a hiba!

Én legalább bevallom.
De, engem úgy neveltek, ha vendégségbe megyek mindig vinnem kell valamit. Alap. Meg gesztus, aminek amúgy is megszállottja vagyok.
Néztem a konyhapultra kihelyezett 3 darab Nescafé 3in1 csomagocskáit és értetlenkedve meredtem rá.
– Jaaa én csak ezt iszom meg, hoztam… magamnak. A cuccom hova pakolhatom?
Cucca? Mi van? Ide akar költözni? Nem kellett volna megbeszélni ezt valakivel? Mondjuk velem? Ráadásul, csak az akárhányadik találka után voltunk.
(Ja, lassan, körbetáncolomban nyomtam. Felhívták rá a figyelmem, talán gyors vagyok egy csöppet.)
Az, hogy beengedtem a lakásomba nem feltétlenül jelenti azt, hogy örökbe is fogadom. De azzal nyugtatgattam magam, én főztem, egyem is meg.
Hátha feltudom javítani annyira, hogy fogyasztható legyen. Bár, eddig nem haladunk valami jól. De esélyadásban nagy vagyok, hátha meglep valami izgalmas fordulattal.
Csacsogva járta körbe a lakást, még a kabátját sem vette le, és nyitogatta a szekrényeket. Bambán totyogtam utána, egyszerűen nem tudtam elhinni amit látok. Anyám! ez felméri mim van, vagy azt nézi hová pakolhatja majd a holmiját? Döbbentem, mikor a konyhába visszatérve kitárta a hűtőt és tartalma osztályozásához kezdett.
Itt azért, kicsit kezdett a füleimből addig lassan szivárgó lila füst, holmi sípolásos hanghatással vegyített, mélynyomással feltörni. Hajam plafon felé merevedésének tökéletes kivitelezéséről nem is beszélve.
Lassan körbetáncolás? meg esélyadás? lópikulát! és a három kis csomagocskát felmarva a pultról, két lépéses ciklonos elétoppanást vittem véghez.
Vigyorgott.
– Te kis mohó, csak nem itt a konyhában akarsz nekem esni?- közben a nyitott hűtő felé intett – Mit lehet ezeken kívül inni? Mert én, ilyeneket nem iszok meg.
Kedvesen rámosolyogtam, még háziasszonyi státusba vagyok alapon, lakáson belül tudhattam ugye, fő a jól neveltség.
– Mit-mit?? -mosolyom rendíthetetlen, vállát átölelve vezettem a bejárati ajtó felé – Hát ezeket! – és a kezébe nyomtam a Nescafés csomagocskákat, miközben kitártam az ajtót – Szépen, nyugodtan elfogyaszthatod, a saját otthonodban!! KisSzívem…. 😉

Átlagos reggelek…

Jó lenne tudni, mi a fenének állítom be a telefonon az ébresztő funkciót, ha úgyis minden nap ráverek gyenge másfél, két órát.
Mikor meg elkezd sípolni, ugrok akkorákat ijedtemben, hogy kávéval terítek be mindent magam körül. Tuti, ha meg nem tenném, simán át tudnám aludni az egész napot. Nah kérem, én magamnak generálok versenyhelyzeteket, lásd: ébresztés, kontra bibi már rég fent vagyok.
Micsoda stressz ugye!?
Régebben szerettem a hajnalokat.
Kipattanva az ágyból, na akkor csapjunk bele életérzéssel sertepertéltem a lakásba. Bársonyosan simogató gondolatok öltöttek magukra betűformátumot és a mondatok erőlködés nélkül simán csúsztak ki az ujjaim hegyéből.
Csak valami halk zene hullámzása a háttérben, a friss kávé illata és a klaviatúra ütemes kattogása.
Volt minden reggel 2 óra ami csak az enyém és a gondolataimé.
Nem véleményekből, nem mások általi vélt, vagy valós felvilágosításának eredményeként képződött mondatok. Csak az átélt valóságom szöveges megnyilvánulása. Segített feldolgoznom, újra átélnem, és motiválódnom.
Laza könnyedséggel vetettem magam bele az új napba és alig vártam, hogy ragadjon rám a “kosz”, mert talán tanulhatok belőle újat, rájöhetek általuk a nagy csoda mibenlétére.
De mostanában már lefekvésnél, azon görcsölök ,csak fel ne kelljek idő előtt. Az előző nap kristálytiszta valósága szétrobbantja az agyam. Nem akarom azokat a gondolatokat rövid szavakba tömöríteni, se tisztába, se mocskosba. Csak valahogyan megszabadulni tőlük, az el fog múlni!-ra apellálok, így viszont zabolátlanul cikáznak.
Hol tompán koppannak a padlón, hatalmas krátereket hagyva maguk után,
hol apró gyöngyökre hullnak és a lakás különböző sarkaiba gurulnak.
Szép halom. Egyre több van belőlük.
Takarítanom kellene. Túl sok lett hirtelen.
Túl igazak ahhoz, hogy minden nap szembesüljek velük.
Mások vélt igazságai, hazug gyöngyházfényű csillogással.
És itt ragyognak a sarokban.
Talán felfűzöm őket, igazgyöngyös gondolat nyaklánc, csak mazochista hajlamúaknak. Fojtogat, gyötör, mennyei boldogság.
Nekik! Én már nagyon megszabadulnék tőlük. Nem akarom látni őket. Magamat látom bennük. A saját valóságom más szemén keresztül.

Ülők kócosan a kanapén, már a kávé illata sem hoz lázba, és egyetlen mondat cikázik a fejemben, ami mindent ad, csak éppen erőt nem, hogy behúzzam a lapos kis hátsómat a fürdőbe…
Valahogyan letudom ezt a napot is, 
reméljük nem talál el egy alacsonyan zúgó zongora a Körúton… 😉

Valami, ami, akármi…

Lemaradtam mindenről!… napok óta ez a mondat zakatol a fejemben.
Az idő megy, és én egy helyben toporgok. Rutinnapok mennek el úgy, hogy szinte semmit nem érzékelek belőlük. Ha megkérdezik milyen napom volt, semmit nem tudnék róla mondani. Esetleg idiótán vigyorogva kipréselek magamból egy Köszönöm kérdésed, nem történt igazán semmi olyan, amiről érdemes lenne beszámolni. 
Pedig de, csak valahogy nem tudok beszélni róluk.
Egyszerűen nincs kedvem újra átélni.
Inkább tagadom magamnak, hogy megtörténtek.
Kényelmesen elhelyezkedve a szófán, kezemben a tejjel hűtött fél liter kávéval nagy elgondolkodom-ra vetemedtem.
Mi a fene történt velem amitől nem megy?
Megosztanám, meg úgy el is mondanám, nagy dolgokat meg a kicsiket is.
De inkább az apró-cseprő mozzanatokról nyekergek valami kihámozhatatlan zagyvaságot, a nagyok meg mostanában jól bent ragadnak.
De miért? Talán későn kezdtem? Azt amit huszonévesen kellett volna ész nélkül, hirtelenkedve megélnem, kipróbálnom, letudnom én a harmincas évek végére tömörítettem, átgondoltan, pengeéles racionalitással és most van az a pont, hogy elfáradtam?
Azt hiszem túlhabzsoltam magam, és az elraktározott tapasztalás, a szépen becsomagolt emlékek halmán ülve, csak annyi jut eszembe, túl kellene adni az egészen, mintha meg sem történt volna.
Lassan folyok szét az idővel, egyenletes tempóban.
Ami akár nyugodtságot is feltételezhetne de, csak annyit eredményez, hogy szomorú belenyugvással konstatálom, nincs mese lemaradtam, akár csordogálhatok is, már ki a fenét érdekel.
Hiába van meg az valamicske tudás, nincs energiám felhasználni.
Blokkolva vannak. Nagy erőfeszítések árán sikerül csak néha-néha valami értelmesen szerkesztett mondatot kipréselni a számon. Az értékes részéről nem is beszélve. Azt, meg már csak halkan említeném, hogy hatalmas bátorság kell hozzá, hogy egyáltalán azokat is kimondjam.
Félszavas válaszokra redukálódtam.
Azon nevetek ami másokat nem biztos, hogy mosolyra fakasztana,
és hatalmas traumának élem meg, hogy elsóztam a reggeli tojásrántottát. Lefeszült arccal próbálom visszatartani a sírást és gyorsan mosogatni kezdek, a víz csobogása hátha elnyomja a mély sóhajokat, hogy összeszűkült torkomon keresztül valami levegőfélével ajándékozzam meg a tüdőmet.
Ja, az orrom bedugult a bent maradt könnyektől.
Természetfilmeket már nézni sem merek, szegény kicsi gnú hát nem szétmarcangolta az a fene nagy oroszlán?… 
és mire vége, alig férek el a papír-zsebkendő hegyek között.
Egyre nehezebben dolgozok fel.
Ott vannak bennem azok a dolgok, amiket megéltem, és az új történések megemésztése már nem megy olyan könnyen, már nincs hely ahová begyömöszölhetném őket. Elől hagyni meg pláne nem merem.
Pedig csípőből pikk-pakk oldottam, most meg?? nemhogy bottal, de egy vékonyka kis pálcával nem piszkálgatnám meg, mert attól félek, a lavina amit az a vékony kis pálca piszkálgatás okán elindítana, végleg betemetne.
Viszont így, konkrétan fizikálisan megyek rá.
Örülnöm kellene, olvadnak le rólam a kilók bármennyit is eszem.
Csini vagyok juhhéé, na-per-szeee.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azért adok hálát, hogy hoppá, 2 új kilócskával gyarapodtam.
Már előre parázom a szülőzet milyen képet fog vágni látványomtól.
Ami viszont biztos, öregszem.
A valóm öregszik.
Jobban megrémít mint a testem “kopása” ami körülzárja…

Naná, hogy megértem!

Bevallom szoktam okoskodni. Na igen, elfordul.
Bár hozzáteszem, mostanában remekül le tudom gyűrni az ingert, hogy akkor én most nagy észosztást eszközöljek.
Hülyének lenni kifizetődőbb, sőt megkockáztatom, sokkal kényelmesebb, ja és mindenképpen szórakoztatóbb. De a késztetés megvan, le sem tagadhatom. Az Aputól örököltem. Na az öreg aztán zseniálisan műveli eme tevékenységet. De hála az anyutól is kaptam valami hasznosat.
(Igen-igen, a hatalmas ajkakat! Száj ügyben! Ejnye, megint mi nem jutott az eszedbe. Grátisz ajándék. Kompenzációs szerv. Figyu, egészen emészthető látvány lett tőle, jóllakott ovis fejszerkezetemen.)
Anyutól kaptam a türelemre való készséget, (ja-ja az a birkás fajta
holmi, én aztán megértem hímzéssel. (eszméletlen jó fej tudok lenni, matyó filing)  Ami ugye, nagyban üti a hirtelen felindulásból sürgősen, s.o.s le kell nyomnom valami nagy okosságot dolgot.

Néha a nagy türelemben szájtátva, államon csillogó nyálfolyamban figyelek, teljes mozdulatlanságban, nehogy megzavarjam a szemgolyómon ejtőző legyet. (Csak tudnám, hogy a fenébe sikerült bejutnia a szemüvegem alá!) Türelem van! Kivár! Majd csak elszáll. Megértem ám, pihenni eme szárnyas lénynek is kell valahol. Miközben jár az agyam ezerrel (naná, a légy kontra szemüveg ügyön) és figyelem mikor vesz levegőt a másik, hogy kihasználva azt a másodpercnyi kis időt, amikor végre befogja a csöpp kis száját, leosztást eszközöljek felé.

És ott a lehetőség!
Elhallgat, megnyalja kiszáradt ajkait,(kiszáradt? az nem is csodálom! a hülyeség testnedvek elapadását vonhatja maga után, megfigyelésre alapozott tény)
Készül a levegővételre, emelkedik a mellkas, na most jött el az én időm! Nyomok neki valami cikornyás, úgysem fog fel belőle semmit monológot.
(még mindig jobb, mintha lekevernék neki egyet, jó szívem is van mondtam már?)
Na kérem, az én hangszálaimnak is kell a tréning, amúgy is csodás orgánummal rendelkezem hallassuk már ugye.
Előredőlök, (csöppet elgémberedtem a nagy türelemben)
szemkontaktus, (légy már sehol, akár pislanthatok is)
mutatóujj előkészítése, hajjaj nagy hadonászás várható orr előtt,(amúgy is, már teljesen elkékültek a nagy ökölbe szorítom alatt)
pulzusom emelkedik, izgulok ám, soha nem tudom előre milyen reakciót vált majd ki az új infó, (nyugi, nekem is új lesz. A reakciójából szűröm le, mennyi észt injektálhatok bele, át, neki)
amit az arcába köpök, (lópikulát nem tudom! ha-ha)
és…és…és mit sikerül kinyögnöm?
– Na-ná-hogy-meg-ér-tem!…(köszi Anyu!!!) 😉

…és tudod…

….van az a rész, amikor rájössz már nem halogathatod tovább.
Pont itt van az ideje, hogy felállj és nekikezdj szépen összerakni magad. Újra!…

Még egy korty kávé… amit nem is tudod mikor készítettél, sőt azzal sem nagyon vagy tisztában hogyan kerültél vissza a szobába a meleg bögrét szorongatva. Kiesett konkréten a reggeli ébredés utáni 20 perc.
Itt talán már pánikolsz, hisz a reggeli kis magán rituáléid, fontos adalékai a nap kezdéséhez, de bármennyire is erőlteted az agyad egyszerűen nem emlékszel mi történt azalatt a 20 perc alatt.
Az még meg is van, hogy ugyanabban a magzatpózban keltél ahogyan összehajtogattad maga a lefekvésnél, plusz adalékként ugyan ott van még a hatalmas ugrándozó gombóc a gyomrodban, a hajtogatás eredményeként fellépő végtagzsibbadás, a tompán lüktető agy, hm talán az altató üvege jobban billent, nem egy, hanem két szem ugrott a tenyeredbe.
Holmi vigyorra húzódik lemerevedett arcod, de béna vagy babám! de félúton megáll a folyamat kivitelezése,
a gyomor gombóca liftezni kezd,
befigyelő zabszemmel a hátsódban
Ugye nem vette észre? ugye nem szól rám megint, hogy vigyorgom!! reményével reflexszerűen oldalra sandítasz….. ahol már rég nincs senki.
A fenébe, az elmúlt hónapok kúrva beidegződése….

….és tudod, itt jön az a rész, amikor rájössz, már nem halogathatod tovább, meg kell emelned a kis hátsódat,
felállnod és szépen nekikezdeni ( naná, hogy nagy vigyorral az arcodon) összerakni magad. ÚJRA!…. 😉

Történések…

Egyre többször megrémít a lakáson kívüli világ, és itt most nem a  szerencseszerelem felhőtlenségére gondolok.
Simán csak a mindennapi eseményekre. Nem merek belegondolni a kinti történések miértjeibe. Azt hiszem belekattannék az okok keresésébe, a lehetséges verziók végiggondolásába, egy-egy megtörtént esemény igazságának keresésekor.
Tisztában vagyok vele, beszűkültségre vallhat, ha azt mondom, én egyedül mit tehetnék? De, a sok lúd disznót győz nagy megállapítás, legtöbb esetben már nem igazán állja meg helyét.
A kétszemélyes eseménysorozatokról nem is beszélve. Egy kínos találkozáskor honnan a fenéből kerítsek elő még két-három ludat. Nem hinném, hogy a szomszédok örülnének ha a gangból, holmi baromfiudvart rittyentenék. Amúgy is, vérmes állat az a tollas jószág. Vidéken van ahol ebek helyett tartják. Eszméletlen nagyot tud csípni, ha a területére merészkedik valaki, na és nem beszélve a hanghatásról amit kibocsát magából.

Teljes érdeklődéssel fókuszálok az arcára, ahogyan zavartan, lehajtott fejjel, néha-néha óvatosan felpillantva, mintha csak véletlenül kalandozna a tekintete felém, áll szemben velem a megállóban.
Teljesen leköt az arca tanulmányozása, észre sem veszem, hogy pörgetem az ernyőt, aminek szárat a vállamra fektettem, és a mellettem állót, csak még jobban eláztatom a szétspriccelő esőcseppekkel.
Észre sem veszem, hogy pörgetem és ázok. Józanítónak kellene lennie a hideg égi áldásnak, de csak, az egy héttel ezelőtti este jut eszembe. A kielégült vigyor az arcán, ahogyan hozzám ért, ahogyan a csillagok megkapásának lehetőségével kecsegtetett. Már akkor nagyon mosolyogtam eme lehetőségen, tisztában voltam lehetetlenségével. De jól esett. Ez tény.
Észre sem veszem, hogy átballagok a síneken a másik oldalra. Közvetlenül elé lépve hajolok közelebb, éreznem kell az illatát. Kipirosodott arccal pillant rám. Zavarába történhetett ez a színváltozás, vagy csak fogjam az erős szélre?
Óvatos kimértséggel lép egyet hátra, valami mosolyfélét próbál kicsikarni a merev ajkakból és egy halk sziát rebeg. Még körbe néz, szemében a remény, hátha nem hallotta meg senki.
Észre sem veszem, hogy nem köszönök vissza, ahogy akaratlan mozdulatommal sem vagyok tisztában, ahogyan egy ujjal követek egy esőcseppet az arcán.
Majd egy erősebb széllökésnél, ami majdnem kitépi az ernyőt a kezemből, minden a helyére kerül. Már nem találom olyan magasnak, mint azon az estén. Már nem érzem magam gyöngének mellette. Már nem akarok az a nő lenni, akit kihozott belőlem, akkor, ott. Már nem találom olyan észvesztőnek az illatát. Már nem remeg a térdem attól a csokoládé színű pillantástól.
Újra én, saját magam vagyok. Tiszta agyal. Hangosan felnevetek. Csak nevetni tudok ezen a béna helyzeten. Lépek egyet. Megrémül. Naná, hogy nem tudom kihagyni, hozzásimulok, és a nyakába dörmögöm.
– Kínos helyzet ugye Drága – húzom végig a számat finom bőrén – igazán kár érted….

Két megállóval később tudatosul bennem, nem is erre akartam jönni. 😉

Mert én, nem vagyok olyan!

A düh hullámokban önt el.
Hol csitul kicsit, csak tompa lüktetését érzem,
hol elementáris erővel tombol bennem, szinte már hányinger közeli állapotban vagyok, ahogy próbálom visszanyelni.
Pedig csak ki kellene engednem. Hagyni, hogy átjárja minden porcikámat, megtegyem mindazt amire sarkall.
Piti húzásokat vigyek véghez, kavarjak még egyet, utoljára, azon a fekáliával telített ülepítőn. Elé állva, fröcsöghessem a képébe minden sunyi kis hazugságát, amit az elmúlt 1 évben benyeltem.
Tényekbe verjem bele a kis orrát,
degradáljam, ahogyan Ő tette velem,
légből kapott sértésekkel bombázzam,
és lenéző, megjátszott sajnálattal trappoljak át rajta.
De én, nem vagyok ilyen!
Bár ezt Ő nem tudja, hisz igazából nem tud rólam semmit…
Talán engednem kellene a dühömnek.
Fenébe a jólneveltséggel,
fenébe az elvárt viselkedési formákkal.
Szépen felöltözni, enyhe kis smink,
szende kis mosollyal, szépen odatipegni,
elé állni,
….és ráborítani az a kurva pultot.
Majd mint aki jól végezte dolgát,
kalapomat emelve (nagyon gyorsan be kell szereznem egyet)
köpni az egészre és odébbállni.
Végül is mit veszthetek, senki nem ismer, senki nem tudja ki vagyok,
erre az egyre nagyon odafigyelt.

De sajna, ez csak a dühöm 30 %át csitítaná.
Igaz, hatalmas mentális, sőt fizikai kielégüléssel járna,
de…. és az jó nagy DE!….
DE tudom, nem hozna megnyugvást, a düh másik 70%nak,
ugyanis magamra vagyok a legdühösebb,
hogy hagytam eddig fajulni.

Hát most nyammoghatok rajta…. 😉

Egojáték…

– Haragszol?
– Sajnos nem tehetem! Nincs köztünk olyan nexus, hogy kiváltságom legyen veled kapcsolatban eme viselkedési forma kinyilatkoztatása.
– Ezt most nem igazán értettem…
– Ja, ahogyan általában.
– Tehát haragszol!
– Mondom, nem! Tudod, arra aki igazából nem jelent semmit, nehéz haragudni. Az már kérem egy bizonyos fokú érzelmi megnyilvánulás a másik felé. Ami meg ugye nincs, már mit olyan lelki izé.
– Nincs?
– Na ne mond, hogy van?
– Nincs.
– Akkor miért kérdezel marhaságokat?
– Mert olyan mintha..
– Mióta kíséred Te figyelemmel az én mitháimat?
– Érdekel na!
– Hm. Ez új. Beszokott jönni a Hölgyeknél, vagy csak engem tisztelsz meg ezzel a hazug figyelemmel?
–  😀
– Gondoltam. Mikor jönnek rá?
– Nem szoktak.
– Ügyes Fiú!
– Jól van már, mondjad mi a baj?
– Most tényleg őszintéskedni akarsz? Ne akarj! Nagyon nem tudnál vele mit kezdeni. Nem beszélve a nem ezért jöttél részről.
– Nem tudnék?
– Nem bizony, mert nem rólad szólna és tapasztalati alapon, ami nem az egod fényezéséről szól az az olyan nincs!… témához tartozik.
– Ezt, hogy érted?
– Ahogy mondtam.
– Nem mindig vágom ám amiről beszélsz.
– Szívem, már ne is haragudj, de nem is azért vagy itt, hogy megérts…  😉

Kis, fekete notesz.

A kell valaki! késztetése a második emeletnél, már ütemesen lüketett ágyékában. Kicsit ugyan kizökkentette a kit is?.. kérdéskör kielemzésében a lift keskeny tükrében, nyakkendőjén észlelt pörköltszaft apró pöttye.
– A fene, még ez is – törölte meg izzadó homlokát.
Az arcát kezdte tanulmányozni a tükörben. Vicsorgott, majd férfiasan igazított egyet kicsit balra orientálódott jobboldalhoz szokott csomagján.
Hasát behúzva, mellkasát kidüllesztve, csípőre tett kézzel oldalra fordulva szemlélte az összképet.
Hm, nem is rossz. Jó formában vagyok! kacsintott tükörképére.
De a késztetés letudásának agyába befészkelt tényén, nem változtatott hirtelen kivitelezett tükrös önvizsgálata. A liftből kilépve az órájára nézett. A következő értekezletig még van kerek két órája. Simán lebonyolítható a felesleges energia leadása. Csak a hol, kivel részét kell megoldania.
– Csók Editke..- kacsintott a titkárnő felé, ahogyan belépett az irodába- ne kapcsoljon be senkit, fontos telefont kell intéznem – és már csusszant is be az asztal mögé.
Türelmetlenül húzogatta a fiókokat, lapozott bele az iratokba,
Hol a fenébe van már?? végre! tapogató ujjai, sima bőr felületet értek. Megvagy kis barátom! Kapkodva kezdte lapozni a fekete noteszt.
Kell valaki, kell valaki, Most! Rögtön!
Azonnal! Szétszedem!
Tépem! Akarom!!
Számok,
nevek,
képek,
hangok,
ízek.
Szeme mohósággal ugrált számról-betűre, lapról-lapra….
– Nem jó, sok vele a meló. Most nincs időm udvarolgatni – dörmögte maga elé. – Talán Ő… nem-nem rohadt sokat tud beszélni…Vagy Ő. A melle hagy némi kivetnivalót…ááá de túl messze van, nem fér bele az időbe! Ki van még…Igen talán Ő, rég volt, nagyon rég…olyan lelkes tudott lenni. Buta ugyan mint a tök, de van annyira okos, hogy tudja mikor kell csendben maradni.
Önbizalomtól viruló fejjel nyúlt a telefon után. Nem tartott sokáig, a vonal túlsó végén nem vette fel senki.
– A hülye tyúk, azt hiszi most megmutatja…a francba!
Az órára nézett. Még másfél órája van. Döntött.
Véletlenszerű kiválasztás,
szem lehuny,
nyit,
bök,
megnéz,
jó lesz ez is vigyor,
kis emlékek utáni kutatásból adódó ráhangolódás,
mell képe megvan,
fenék látványa pipa,
arc?
höh volt arca is?
Tárcsázás.

***
A telefon csörgésére kelt.
Az első pár másodpercben azt hitte csak álmodja.
A lepedő ráncai között kutatva próbálta kitapogatni a készülék hollétét.
– Soha többé nem iszom!!- lüktette az agyában.
Próbált fél szemmel a kijelzőn villogó névre fókuszálni.
Pu…Pa…Ba…- betűzte- Az alkohol öli az agysejteket Te marha! egy nevet nem tudsz rendesen elolvasni. Ne igyál!..
az éles sípolás kezdte idegesíteni.
A hirtelen pozícióváltás, ahogyan felült, nem igazán segítette elő a még pontosabb beazonosítást. Szédült. A kitartó pittyegés késként hasított az agyába. Legyen már vége kapkodásának az lett az eredmény, hogy nem kinyomta, hanem felvette.
– Csessze meg- mormogta.
– Óh egyre gondolunk Drága Hölgy- dörrent bele a férfi bariton- Szia! Nem rosszkor!
– Az attól függ ki kérdezi?- valahonnan ismerős a hang, a készüléket maga elé tartva újra a név tanulmányozásába kezdett.
– Ejnye azt ne mond, nem tudod ki vagyok. – jött a válasz azon az incselkedő, most mit játszod meg magad hangon.
Egy pillanatra átvillant az agyán miközben reflexszerűen elkezdett egy hajtincset megszokott technikával az ujjai köré csavarni, hogy talán blöfföl egy kicsit, hátha időt nyer és rájön ki a fenével beszélget, de túl fáradt volt a játszadozáshoz.
– De! azt kell hogy mondjam- nyögte ki a most már minden mindegy hangon, ahogyan visszahanyatlott a párnára.
– B. vagyok, ejnye nem emlékszel rám? Ez igen rosszul esik – megint az a mit játszod meg magad hang.
Legszívesebben benyögte volna Nem játszom meg magam, lövésem sincs ki vagy Te barom! De még ehhez is fáradt volt.
B.!… B!.. na de melyik B.?
Dátumok,
nevek,
képek,
hangok,
ízek.
De semmi!!!
Talán ha a kis fekete notesz kéznél lenne…
…de az, a táska mélyén lapul a másik szobában…. 😉

…és tudod…

…volt az a rész amikor hülyének kellett lenni.
Valamit valamiért, mert ugye nagy ám a szervek motivációs ereje.Kellett az a kis plusz a normál működésedhez, és ha ehhez az kellett, hogy idióta megnyilvánulásokat vigyél véghez a négy fal között,mert a másik ettől érezte magát okosabbnak, szebbnek, ügyesebbnek, neked meg szükséged volt arra, ami a nadrágjában figyelgetett, akkor bizony tetted. Mert amúgy egy önző dög vagy, és igencsak tudod mi az, ami Neked jó.  A probléma ott kezdődött, mikor el is hitték, hogy ostoba vagy, najah túl jól játszottad a szereped.
Közben meg jól elkezdtél kötődni, nemcsak a csodacucchoz abból a bizonyos nadrágból, hanem adott csodacucc tulajdonosához is. De már kategorizálva lettél, és bármennyire pörögtél azon, hogy akkor Te most bizonyítanál, van itt ész tengernyi, már nem voltál jó. Pont amiatt a kis agyállomány miatt. Hűű ez gondolkodásra is képes, ne máááár! Ez elég ciki. Ott, kint, talán leégetne vele. 
Hát adtad tovább a hülyét, fő a békesség alapon,
arcoskodtál mert ugye mit neked,
miközben titkon szenvedtél mint a kutya,
mert a jelmezed kezdett túl szűk lenni,
Mert van/volt életed a négy falon túl is.
… na de, ehhez/ahhoz a részhez már semmi közük

Tény!

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ami talán az egyik legnehezebb feladat, mert áltatni magunkat nem olyan fájdalmas, az első két hónap után összeraktam a milyen ember is Ő kirakós több mint háromnegyedét. Majd kb. hat hónapig ültem a kis hátsómon, arra várva háta mutat valamit, ami igazolná azt, hogy mégsem olyan, illetve ott volt az az 1 negyed, amitől lehet eltudnék ámulni. Megsúgom ámulás tényleg volt, na nem éppen a jobbik fajtából.

Hinni akartam mindenáron abban a mégsem részben. De csak ugyan az a verkli ment újra és újra. Kurva genetika, belém van kódolva anyám türelme, soha nem fogok megszabadulni tőle.

Januárig tartottam magam, akkor kezdtem el, akkurátusan törölni a levelezésünket, azt a pár képet, amiken mondanom sem kell, nem együtt figyelgetünk, hová gondolsz? olyan közös külvilági élményeink nem voltak. Akkorára már csak négy fal közötti megmozdulásokra redukálódtam, félmondatos válaszokra és idióta vigyorokra. Vegetáltam egy kapcsolatban, ami minden volt csak pont kapcsolat nem. Az igazság az, hogy még viszonynak is gyengécske.

Hétről hétre csak néztem az embert, akiről már tökéletesen tudtam, hogy több mint a fele csak máz, hogy igazából én aggattam rá mindenféle feltételezett viselkedési sallangot. Teremtettem valakit, aki csak elméletben létezett, mert egyszerűen nem akartam magamat szembesíteni azzal a ténnyel, hogy rosszul választottam…

Hoppá!…

Az első 10 perc után azon kezdtem el agyalni, természetesen két jól sikerül óóóhh… és áááhh… közben, hogy mi a fenének kezdett hozzá, ha igazából pont az egyik leglényegesebb dolog a kedv hiányzik.
Csak mert kéznél voltam mi baja lehet, adjunk neki?…
Bár aláírom, a hagyom magam rész egyik generálója nálam is, pont a mi bajom lehet életérzés váltotta ki. Gondoltam menet közben majd rákap az ízére, eltűnik az arcáról az az unott, na még ezt lezavarom aztán lépek.. arckifejezés, de ahogyan félig lehunyt szemhéjam alól, lopva fürkésztem az arcát (naná próbáltam hangolódni, természetesen csukott szemmel) nagyon úgy nézett ki az bizony ott fog maradni végig.
Figyeltem, ahogyan méricskél, a megszokott mozgássorozatot, a jól ismert mi után, mi következik sorrendet és felötlött bennem,
fejbe vágom a távirányítóval!…csakhogy kizökkentsem abból az unott maszatolásból, fő a meglepetés zökkentő ereje alapon.
Itt majdnem hangosan felröhögtem, de inkább azt találtam ki,
én bizony gyorsan, sutyiban összehozom magamnak azt az elmenetelt, ha törik, ha szakad, és a telítettség élményével,
szépen, nyugiban még mindig el tudom dönteni,
mit is kezdjek a derekam alá beszorult távirányítóval…

Na persze…

Megbántottak.
Tudom én, rendszeresen előforduló napi ügy.
Próbálod feldolgozni.
Próbálod megérteni.
Ész érvek, racionalitás, két lábbal a földön és egyéb okosságokat hívsz segítségül.
Okokat keresel, meg válaszokat.
Hibáztatsz, majd feloldozol.
Dühöngsz, majd 3 másodperc múlva megbocsátást kérsz.
Sírsz, majd könnyes arccal meséled a jó részeket.
Vádaskodsz, majd igazat adsz mindenben.
Szidod a felmenőit, majd küldesz egy csokor virágot az anyjának, mert ma van a névnapja.
Apró gesztus, mert a megszállottja vagy. (titokban már a Karácsonyt tervezed.)
Mindenben és mindenkiben Őt látod.
Mindenben és mindenkiben Őt keresed.
Emlékszel? Mikor..
És arra? Ahogyan..
Az idő, pedig megy.
A seb, aminek gyógyulnia kellene csak egyre nagyobb.
Mert terveket kovácsolsz.
Tudod, ha majd..
Na, én akkor..
Álmokat dédelgetsz.
Színezed őket ezerrel.
Ha majd újra..
Akkor minden más lesz, mert..
Újra és újra belemarsz.
Már észre sem veszed,
mechanikusan nyúlsz bele minden reggel és téped le a varasodást.
Akarod, hogy fájjon.
Kínzod magad a MIÉRTekkel.
A CSAK, nem éppen a gyógyulást elősegítő válasz.
Megérteni akarsz minden áron.
Mert tudni akarod.
Pedig felesleges.
Mert eleve rosszul tetted fel a kérdést.
Nem a MIÉRT?-tel kellett volna indítani.

Megbántottak?
Hm, sajnálom.
Mindennap előforduló kis történés.
Tedd csal fel nyugodtan azt a kérdést!
Jaj, ne butáskodj, nem azt a rövidet, hanem a másikat..

Ki Ő, és egyáltalán, hogy meri venni a bátorságot?…😉

Mikor a piros hó esik!

– PIROS!…- mondja laza könnyedséggel egy szemrebbenés nélkül.
Végigsimítja az arcom. Pont belefér a tenyerébe. Mosolyog.
Hozzám hajol és egy puha kis csókot lehel a homlokomra.
– PI-ROS!?… – legyen hát! Csillogó szemekkel konstatálom.
Hozzásimulok. A feje pont illik a vállgödrömbe.
Halk sóhaj hagyja el a szám, ahogyan nedves ajkaimmal hozzáérek puha bőréhez a fülcimpa mögött.
Próbálom elengedni magam, próbálom magamba szívni teste melegét, centiről centire beleolvadni a hazug nihilbe. Eltaszítva magamtól a kérges bizonyosságot. Nem arra van most szükségem.
Mert mire eddig eljutottunk tökéletesen tisztába voltam vele,
hogy az, bizony FEHÉR!!!
Tökéletesen hófehér.
A könnyeim, az én könnyeim, nem kell vele elszámolnom senkinek.
Esetleg magamnak. Gyűjtöm hozzá a bátorságot.
Pont annyit ér az egész, mit az arcomon lefolyó sós lé.
Se többet, se kevesebbet.
10 percet.
Pont ezt a 10 percet.
Akkor inkább így, mint abban az üres szavakkal teletűzdelt sehogyban.
Tudod csak a szokásos.
Tény, nem lehetek mindig én az egy, na de a sohasemről nem volt szó!

Igazából nem az bánt hogy nekem hazudnak, (óh édes, zamatos kis hazugságok) jobban sért, hogy önmaguknak is…. 😉

Örülnöm kellene nemdebár?

Pislogok rá elképedve, ahogyan csillogó szemekkel meséli.
…és mikor letettem, vettem csak észre, másfél órát beszéltünk. Annyira jó fej, és szép. Szerdán találkozunk. 
Vigyorogva fürkészi az arcom.
Ismerem ezt a vigyort. Pontos mása annak, amit egy testformáció felvétel után produkál, ahogyan zavartan keresi az alsóját. Na igen, Ő a cselekmény lebonyolítása után szégyenlősködik.
Szerintem a rózsaszín köd felszállása lehet az oka. A nagy hév már sehol, kezd tudatosulni benne, kin is munkálkodott az előző 2 órában. Nagy sokk lehet, de én jól szórakozom.
Mélyen leszívom a füstöt, tüdőm ellenkezik nagyon, de feszítsen csak, lefoglal addig is, míg kitalálok valami jó, ideillő választ.
– Remek… köpöm ki rekedten, könnyes szemmel.
Méghogy tüdő? najah, hogy simán gyomorra ment a füst, nem leszívtam, konkrétan lenyeltem.
Én, a nagy dohányos!
– Most mi a bajod? Miért nem tudsz örülni az én örömömnek?
A könnyektől kicsit megcsúszott képeket látok magam előtt, bár előfordulhat hallucinálok, a köhögés nem éppen segítette elő, hogy kellő mennyiségű oxigént tudhassak tüdőmben. Ment a füsttel együtt gyomorra.
Most már tuti, hogy hallucinálok, piros villogó kérdőjelek eddig nem figyelgettek a feje felett.
Miértnemmiértnem… miért nem tudok örülni?? Ezt pont tőlem kérdezi? 
Bizonyosság okán, lassan a hátam mögé is nézek, biztos ami biztos alapon.
Nincs ott senki, tényleg csak az enyém a kérdés.
Na, végre valami, egy kurva kérdést már biztosan magamnak tudhatok Tőle.
Juhééé, saját bejáratú kérdéssel lettem gazdagabb.
Néz és várja a választ.
Legalább hátba vágna, kuc-kuc-kuc hanghatás kíséretében… vagy valami, csakhogy érezzem már egy kicsit, tényleg érdekli a hülye válaszom mielőtt fulladásos nagy halált vinnék véghez..
De nem, semmi felület érintkezés. Nyilvánosan? mekkora marha vagyok, még meglátja valaki, hogy mi, együtt.
– Miért fontos, hogy én mit gondolok? 
Lassan ejtem ki a szavakat elnézve mellette.
– A haverom vagy! kivel beszélném meg ha nem veled?
Azt hiszem, ennél kerekebbre már nem is tágulhatna a szemem.
Csodás látvány lehetek, lekönnyezett smink, mangásan tág szemek…fasza! Csak egy rövid iskolai egyenruhát kellene még beszereznem, hátsórészen éppenhogycsak kivillanó, csipkésfodros bugyogóval és máris megkívánható extrém állapotba kerülnék. Én, a “haver”.
Természetesen nem nyilvánosan, hova gondolsz?
A nyilvános megjelenés szerdára van tervezve, és nem éppen velem.
Haver státuszban vagyok halló!
Nem is értem magam. Miért is nem tudok együtt örülni a “haverommal”?…

Boldog tudatlanság…

Jelen pillanatban a semmiben lubickolok.
Végül is, jó kis közeg az, olyan… olyan…. pont semmilyen.
Mint az egyszeri lány a mesében. Van is rajta ruha meg nincs is, hozott is valamit, meg nem is. Pont a nesze neked, fogd meg jól sztori.
A hét nagyobbik része, földszinti kételyek közötti fetrengéssel telik, majd van egy pár órás magasabb régióba való emelkedés, aztán kezdődik minden előröl.
Lépnem kellene, előre naná. De mégsem teszem.
Nem tudom mi van velem, én nem ez vagyok, nem így intézem.
Mégis ülök a hátsófelemen és nem teszek ellene.
Elfáradtam. Belefáradtam a sok nembe, szinte csak nemek vannak, de olyan sok, hogy a néha -néha felbukkanó igeneket, már észre sem veszem, nemhogy magaménak tudhassam őket.
Egy rohadt valamirevaló igent nem tudok felmutatni.
Ne érj hozzám! Ne így érj hozzám! 
Nem hiszem! Nem tetszik! 
Nem szabad! Nem szeretem! Nem megyek! 
Ne nézz! Ne beszélj! Nem értem miért nem mondasz valamit! 
Ne mocorogj! Most miért nem mocorogsz!
Úgy érzem magam mint egy 6 éves akit folyamatosan rendre utasítanak.
Ott van mellettem, és még sincs velem.
Engem csókol de tudom, másnak szánná azt a csókot.
Egy megszépített, kicicomázott múltbéli emléknek. Egy megfoghatatlan múltbéli érzés ábrándjának. Na ezzel, hogy veszed fel a versenyt? Fogást nem találsz rajta, mert folyamatosan a pofádba van nyomva a “tiltott terület” tábla, nemhogy holmi bizonyítok-ra vetemednél.
Minden érintésemet át kell gondolnom, minden szavamra figyelnem kell. Semmi ösztönös megmozdulás.
Koreografált mozgáskombinációk, mert nincs kedvem magamat kitenni egy újabb nemnek, amit az arcomba fröcsögnek.
Hallgatok, mert nincs erőm konfrontálódni. Hallgatok és kivárok.
Abból baj nem lehet.

Figyelem a lányokat… arról beszélnek, milyen jó lenne tudni mit gondol a másik, belelátni a fejébe. Rám néznek, én mit szólok hozzá.
Két könyékkel támaszkodva az asztalon, a fejemet fogom, ingatom és a jól bevált csak hallgatokban leledzem. Már úgy hozzászoktam észre sem veszem, hogy jó ideje egyetlen hang nem hagyta el a szám.
– Na, mondjad már! Te tudod, mindig tudod a jó választ.
Igen tudtam, pár hónappal ezelőtt még tudtam volna nekik jó választ adni.
De most? Most csak fáradtan hátradőlök és csak annyit tudok kinyögni.
– Nem akard tudni mi jár a fejében. Egyszerűbb ha nem tudod.
– És miért ne?- jön a a kérdés.
– Miért nem? hm.. vajon hogyan dolgoznád fel, ha nap mint nap szembesülnél vele, hogy rólad, aki elvileg vagy neki, az égvilágon semmit, de semmit nem gondol. Nincs rossz gondolat, nincs jó gondolat, nincs semmi. Nem vagy A Terv része. Rólad, pont semmit nem gondol…

Vagyok ami…

Tök uncsi az életem, de tényleg. Snassz kis mezei hétköznapok.
Nincs ezzel gond, én bírom, bár így nagy esélyem van rá, hogy lecsúszom a nagy világmegváltásról.
De, titkon azért készülök rá, le ne maradjam majd róla ha nagy hirtelen…
meg ugye, felkészült legyek, hogy simán, csípőből tudjam kezelni a nagy megváltás okozta terheket.
Bár, vannak akik megkockáztatják ama megállapítást, hogy velem, csak is élmény lehet az élet. Élmény??? Najah, bár én inkább sokknak nevezném, de ha mazohista lélekkel áldotta meg szegény, jóra becsült polgári személyt az Úr, legyen hát, nevezzük élménynek.
Jeleztem is adott észlelő irányában, hogy ok. benne vagyok, húzzunk le pár napot együtt, természetesen nevelő célzattal, mert tisztában vagyok vele, 3 nap alatt megtanulja Mi a Magyarok Istene!, és soha a büdös életben nem kívánja majd magának, lelki sanyargatásából adódó mentális kielégülését.
A fene, pedagógusnak kellett volna menne, olyan régi vágásúban nyomnám, olyanban mint akik engem neveltek gyermek koromban. A mai napig csatakosra átizzadt pizsamában riadok, mert rémálmaimban kisértenek.
Igaz, a gyerkőcökkel nem tudok bánni, de garantált napi hírek témával szolgálhatnék, A tanár, aki rettegésben tartja az egész falut/várost!
Na, és majd elfelejtettem. Jelezném, pár napja Tündér státusban tetszelgek.
Jól utána is néztem, csakhogy tisztában legyek vele, mivel is jár ez az új titulus, csakhogy 100%an magaménak tudhassam eme szerepet.
Hát kérem, azt kell mondjam, én bizony nem azaz átlátszó, egy szál pendelyben, szitakötő szárnyakkal, erdőn, mezőn suhanósfutkározós égi csoda lehetek, mert ugye testalkatból adódóan a suhanás kivitelezését még alapból sem tudom kivitelezni, ebből adódóan, már mit testfelépítésből, bazi nagy szitakötőszárnyra lenne szükségem. Acélvázas megerősítéssel naná.
És ha már ugye test, nem szívesen hoznám a frászt a népekre, egy átlátszó lebernyegben előadott ámokfutással. Amúgy meg, amilyen nagy szerencsém szokott lenni, úgy általában (gondolhatod) a nagy suhanok kivitelezése közben, az bazi nagy szárnyakkal az első fára akadnék, hetekig lóghatnék nagy magányosságban míg rám bukkanna valaki Nini egy tündér vagy mi a fene! felkiáltással.
Mesteremet (ja, avanzsálódott egy) is megkérdeztem, szerinte hihetek-e új státuszom mibenlétében. Hosszas méricskélés után megadta átgondolt, egyszerű válaszát.
Hm-hm Tündér! Tündér?? nem hinném, inkább szárnyas hangya, a nagyobbik fajtából!!??…

Naná, hogy elhiszem!

Még mindig hadilábon állok a dicséretekkel. Egyszerűen nem tudom elhinni a pozitív visszaigazolások valósságát. Hatalmas tehernek élem meg őket mert olyan, mintha folyamatos bizonyításba kellene leledzenem, hogy megfeleljek nekik.

Hit és hinni akarás. Óvatos megközelítést igénylő téma. Kezdhetném a vallásos oldaláról is, de konkrétan kőkemény kommunista családban nőttem fel. Na, nem a nagy közös húsos bödön körül tolongók közül származom. Nekünk csak kis bográcsos főzésekben volt részünk, amire minden szomszédot meghívott az apu, így valahogyan nekünk semmi nem jutott. Bár a fazék alján maradt szaft tunkolásának is megvolt a maga varázsa. Gyerek fejjel még élveztem is. Úgy voltam vele, ennyi jutott, tehát hihetem, hogy csak ennyi jár. 11 évesen lettem megkeresztelve, egy nyári szünet alkalmával, miután az unokahúgom hajkoronájából, egy maréknyi a kezemben maradt, mert pogánynak csúfolt. Véletlen volt jóóó! Nagyanyám büntetésnek szánta a hittant, micsoda megtorlás ugye? Nagy baj nem származott belőle, főleg, hogy az apu ma sem tud róla, és főleg, hogy a papnak meg volt hat fia. Kihagyhatatlan lehetőségnek látszott. Ugye-ugye micsoda büntetés?  Nagymama tudta mitől döglik a légy.     Akkor kezdtem úgy igazán rákapni az olvasás ízére, mi bajom lehet alapon kezembe kaptám hát a Bibliát, imakönyvet, József és testvérei két kötetét, (ok, ott volt még Berkesi: Akik nyáron is fáznak című műve is, hátha mégiscsak unatkoznék) és irány a hittan. Okosabb nem lettem, szerelemben sem estem éppen, olyan szájban-alvadós-tej-formák voltak azok a fiúk, de némi tudásmorzsa a hit mibenlétéről, talán ragadt rám.

Tehát az alapok megvannak, ezért is ragadtatom néha el magam, holmi hiszek neked ügyben, csak éppen én a materiális oldaláról közelítem a témát.  Hiszem ha látom, hallom, tapintom alapon. Mert mondtad, hogy csak engem akarsz, tehát hallottam. Mert láttam, hogy vágysz rám, bizonyítás gyanánt meg is mutattad, tehát láttam. Mert ha már láttam ugye, kíváncsiságomból adódóan a kezeim közzé is kaparintottam, ergo a tapintom résszel is megvolnánk. Naná, hogy elhiszem, hogy csak én, csak nekem, csak velem. Konkrétan fél órát töltök ezzel a tevékenységgel, miután elmentél. Bezárom utánad az ajtót, levetkőzöm, Isten adta pőre valómban végigheverek az ágyon, beletúrom az arcom a párnába és magamba szívom a hinni akarás tőled bűzlő illatát.Ábrándokat kergetek, a jövőre nézve, mert azt mondtad hihetem, és én jó kislány vagyok, még fél órán keresztül hiszem, hogy vagy és újra leszel. És mikor már kidőzsöltem magam a nagy elhiszemben, jöhet a zuhany, lemosom nedves érintésed nyomait, kimosom hazug csókjaid ízét a számból, letörlöm szempillafestéktől fekete könnyeim, a tükör elé állok és mosolyogva arra gondolok..

– Ma is tudtam hinni, 2 órás hinni akarásban volt részem, letudtam a penzumot…vajon P. ráér holnap, úgy belejöttem ebbe a nagy elhiszem ügybe, vele még nem próbáltam…

Biztosan Téged lát?

Nem tudok nyilvános helyen ismerkedni. Párdon, nyilvános helyeken sem.
Főleg, ha az egy buli. Túl sok arc, túl sok első benyomásos inger.
Túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, legfőképpen, hogy koordinálni tudjam a végtagjaimat és ne vegyek le vállal, kézfejjel, fejjel valakit. A mellkasomról lepattanó egyedekről nem is beszélve.

A félhomályban összemosódott arcok látványa elbizonytalanít, semmi nem az aminek látszik. Három pohár campari után meg főleg nagy masszának tűnik az egész. Ismerős a csapos, naná, hogy nem sajnálta hangulatfokozásra az alapanyagot.
Maradok inkább szélen, nem vetem törékeny kis testemet (hehe) a hullámzó tömeg elé, nem ez a hely lesz az, ahol mártíromságom bizonyosságot nyer. Bepozicionálom magam a legeldugottabb helyre, onnan próbálom felvenni az est ritmusát. Lazán nekidőlve a falnak, kezeimet mélyen zsebre dugva mustrálom a népeket. Szigorúan nyaktól lefelé.
Szemkontaktus? Ugyan már! A szétcsúszott hajnali arcok látványa nem éppen hozza ki belőlem a na akkor én, ma, nem egyedül megyek haza! életérzést. A kin, mi van, hogyan mozog érdekesebb, sőt szórakoztatóbb látvány. Mozizom! Egy-egy érdekesebb cipő, ruha, még véletlenül sem ütemre lépés, természetesen kiváltja kíváncsiságomat és bele kell, hogy bámuljak a koncentrálástól eltorzult arcba.
Huszonéves Hölgy. Csodásan összerakott mosoly, technikás Te vagy a legcsodásabb Hím! pillogás, orra alatt motyogva próbálja a ritmust felvenni, egy-két- há’, most lép be. Megjátszott, véletlenszerű kis érintések a másik felé, ahogyan hadonászik a de nagyon extázisban vagyok, annyira jó a bulikoreográfia kivitelezése közben. Nézd!! Te váltod ki belőlem a bacchánsnőket megszégyenítő termékenységi táncot!
Hátam elválik a faltól, megválok az eddig jótékonyan eltakaró árnyéktól, érdeklődésem határtalan. Látnom kell azt a Csodát, aki kiváltja eme rítustáncot.
Meglepődöm.
A barna szemek rám szegeződnek. Kitartóan bámul. Naná, hogy lemeredek, elmerülök a csokoládé pillantásban. Visszalépnék, de nagyon, nyugis kis árnyékomba, bevédve magam a hátamhoz simuló fal biztonságával.
De semmi, se előre, se hátra mozdulatot nem tudok véghezvinni, a pillantás odaszegez. Markáns arc, precízen összeválogatott mez, erőlködés nélküli laza mozdulatsorozatok. Magas, hozzám képest legalább is. Széles vállán ránc nélkül feszülő fehér ing. És engem néz. Kitartóan, azzal a csak Téged, csak Veled, csak Neked! nézéssel.
Virul a fejem, naná, úgy néz ki előttem lötyög életem értelme. Mély sóhajjal bukik ki belőlem a na végre! megnyugvása. Már nem feszülök, nem érzem kellemetlennek az átható pillantást. Megérkeztem.
Egy nekem tolakodó, viháncoló leányzó zökkent ki a nagy, de belefeledkeztem pillanatból. Mielőtt kínos hasra vágódást produkálnék, reflexszerűen hátralépek, tenyeremmel a falnak simulva.
Hideg fal. Az jó! józanít kicsit.
Hideg fal? Értetlen bambaságom nagyobb már nem is lehetne.
Mi van? Lepillantok, izzadt tenyerem nyoma ott virít a sima, tükrös felületen.
Újra, most megtalált életem értelme felé pillantok.
Még engem néz, de már tudom, csak olyan mintha engem nézne.
Oldalra lépek.
Szemei még mindig ugyanoda fókuszálnak,
lenyűgözi saját tükörképe….. 😉

Újra játékban!

Hát legyen, találkozzunk.
Mert ugye, kell valaki melléd, vagy valami.
Lehetőség, esély, akármi.
Talán most…. (vagy nem).
Az arcát fürkészem.
Ismerős az arckifejezés, ahogyan megpillant. Már tudom is mi lesz az első mondata, nem fog váratlanul érni, egy-kettő- háááá… és mondja is:
– Jé! Te úgy nézel ki mint a képeken!
Vigyorgok, tudok mást tenni?
Ja, grimaszolhatnék, de az meg nem valami szép látvány elsőre. Főleg, ha nincs hozzászokva az ember fia.
Esetleg felkiálthatnék, lenyomva pár koreografált tánclépést karjaimmal a levegőbe hadonászva, hogy trárááá!!… de nem teszem, már kipróbáltam, nem találták humorosnak, bár én nagyon röhögtem.
Amúgy is, megfogadtam, ezt a találkozót nagyon kulturáltan fogom lebonyolítani.
Szépen mosolygok, ügyes válaszokat produkálok, tömöreket és tárgyilagosakat.
Hagyom magam vezetni, megvezetni meg pláne, pillogok nagyokat sok , meg ha kíséretében. Nyitott és befogadó leszek, hajjaj de még mennyire! Nem szólok be, nem dobom fel a kávézóasztalra az első két perc után és cincálom szét, csakhogy leellenőrizzem milyen “macska” van a zsákjában. Nyugodt leszek és kimért. Semmi kétértelműség (legtöbb esetben amúgy sem értik) semmi leosztom, kiosztom.
Ül velem szemben és bámul.
Ülünk egymással szemben és bámulunk.
A vezetés részét áttestáltam rá, várnám a kérdéseket.
De semmi.
Ülünk és bámulunk.
Izzadok, meg feszengek.
Már 5 perce csendben vagyok, micsoda megerőltető feladat.
De csak a bámulásos rész van meg.
Ő engem, én a háta mögött lévő képet. Az egy… jól látom?…
Reflexszerűe​n előrébb dőlök, hogy jobban fókuszálhassak a képre.
A bal füle pont betakarja azt az apró részletet ami fontos lenne, hogy beazonosítsam mit is látok pontosan.
Kezdeményez!..-​ ragyog fel az arca.
Na végre, valami. Készülődik a kérdéshez, látom ahogyan nyitja a száját.
Valami hatalmas durranásra készülök, azt mondta simán megfejt.
Végre, megtudom a frankót. Hű izgulok ám.
– Milyen könyvet olvasol?
Naneee, ezt ugye nem komolyan kérdezte? Már nem bámulok, már konkrétan kipeceredve meredek rá.
Milyen könyvet? Végül is, téma. Jó kis téma, meg boncolgatható.
Jobb mit a mondjuk, hol laksz? mi a munkád? végzettséged? hány amalgám tömés van a fogadban?…
– Nos, újra előkaptam a Zabhegyezőt.
– Óh a Zabhegyezőt? Ööö.. az, milyen könyv?
Hoppá, ennyi volt, eddig tartott a nagy megtartoztatom magam.
– Hát kérlek, az egy mezőgazdasági szakkönyv! – mosolyom töretlen.
Furán néz…lehet megint elrontottam valamit ?….

 

Ja-ja nekem is fáj!

Mégjóhogy!
Nem vagyok érzéketlen farönk!
Bár, tényként kell közölnöm, nagyon jól előtudom adni.
De, ahogyan belépek a lakás tompa csendjébe, nagy műgonddal lehámozom magamról az aznapra kiosztott szerep jelmezét,
lemosom magamról mások szennyét, idegen érintések nyomait, kényelmesen elhelyezkedek a szófán, rágyújtok, mély levegőt veszek és engedem, hogy zsibbasszon.
Már nem keresek okokat, a miértekre sem akarok válaszokat.
Csak hagyom, hogy tompán lüktessen a gyomromba, szétszakítsa a mellkasomat, hátha most erőlködés nélkül hullhatnak könnyeim.
Egy kiadós sírás talán helyretenne, de semmi, csak a már eleve meglévő grimasz az arcodon.
A tükörben szembesítem magam a valósággal.
Az a grimasz bizony ott marad, úgy néz ki végleg.
Minél tovább nézem magam, az a gombóc annál jobban mocorog.
Érzem, ahogyan próbálja a gyomorszáj szűk gyűrűjén kipréseli magát. Nem akarom! Nagyon nem!
Száraz torokkal próbálom visszanyelni újra és újra, mert tudod a mérhetetlen düh ami a kijutásával elkap, felemésztene.
A keserű epe elönti a szám.
Annyira ismerős íz, régi barátként üdvözlöm a hányingert.
Köpnék, öblítenék, de valahogy most megnyugtat.
Hisz jó barátként emlékezetet rá, ennél keményebb helyzeteket is végigcsináltam, ez rutin feladat lesz.
Próbálom valami mosoly félével eltüntetni azt a grimaszt.
Nem megy valami jól. De előre nézés van. Semmi agyalásos maghasonulás. Hisz az új lehetőség már az ajtóm előtt toporog.
Na, nyomás! Még egy csöppnyi rúzs, helyrehozom az elkenődött szemfestékem, egy kósza tincset a fülem mögé simítok, nagy levegő, lassan kifúj és már jöhet is a következő…

Igen bevallom, van, hogy nekem is fáj.
Mégjóhogy.
A csalódás fájdalommal jár.
De már hozzászoktam, egész jól bánok vele.
Hobbi kategóriába sorolom…

Hát tessék!

Tavaly, egy hevesebbre sikeredett szópárbaj közepette, azt tanácsolták nekem, hogy talán többet kellene a “gyengébbik nem” (na hiszen) társaságában mozognom, hátha ragadna rám valami kis kedvesség, finomság, meg olyan báj izé, meg megértés, meg akármi…
mert ami vagyok, na az pont semmi.
Hát jó, legyen!
Fájó búcsút vettem az Urak haveri körétől és csapódtam a Hölgyek habosbabos lelki világához.
És néztem szájtátva, hogyan kell,
kinyomozni, lenyomozni,
sutyiban megfigyelni, beleképzelni,
áskálódni, elhallgatni.
És hallgattam elképedve, hogyan kell,
megfejteni, belemagyarázni,
feltételezni, szavakkal vagdalkozni,
összeesküvés elméleteket gyártani.
És láttam nagy műsorokat, két percbe tömörített életre szóló barinőséget,
majd a porondról levonulók kulisszák mögötti harcát,
láttam, hogyan tépik szét egymást, gyönyörű ívű hátba szúrásokat.
Tudtomon kívül versenyeken vettem rész, amik bibi én vagyok a jobb! okán generálódtak….
….és kaptam folyamatos visszaigazolást arról, hogy nőként is, pont semmi vagyok.
Most meg azzal a csöppnyire zsugorodott önérzetemmel,
az önbecsülésemről nem is beszélve,
a már csak nyomokban fellelhető józan paraszti eszemmel,
seholnincs libidómmal, ülök a szófán, és azon agyalok mi a szar van/lett velem?
Rohadtul össze vagyok zavarodva, már azt sem hiszem el amit kérdeznek, nemhogy amit látok.
Tényleg ez kellett?
Miért is nem volt jó az a fajta “pont semmi”?
Az legalább egyértelmű volt és talán, ha figyeltek volna rá,
még akármi is lehetett volna belőle…

Ez van!

Az egyedül-élésnek egy rohadt nagy hátránya van.
Kurvára meg lehet szokni!
Monotonon nyomod le a mindennapokat, reggel üres lakából ki,este üres lakásba be. Napközben ellébucolgatsz, és csak pár másodperces kósza gondolat lesz a ja-ja kellene valaki-ből. Persze kifelé mondogatod, sűrű fejbólogatások közepette, mert jól elvárják egyedül élsz halló!, hogy Te bizony akarod, meg kell, meg jó lenne ha valaki figyelgetne ott melletted, de mikor meg ott van, csak körbetáncolod egyszer – kétszer, mert fogást na, azt nem találsz rajta.

Annyira hozzászoksz a rossz részekhez, a feleslegesnek bizonyult próbálkozásokhoz, hogy ha valami igazán jó történik veled, nem mered megélni, csak azt várod, mikor jön a fekete leves, mert jönnie kell, olyan még nem volt, hogy nem jött. Hát rutinosan elé mész és az ajtóban halkan jegyzed meg, következő fordulóra ne számíts. Ez pont annyi volt, amennyi.

És megtanulsz mosolyogni közben, mert valamivel leplezned kell a csalódás mély ráncai, mert jó fejnek kell lenned, felnőtt emberi lény vagy viselkedjél kérlek, közben pedig nyeled vissza a könnyeid. Óh és fene mód megértő, ezt nem elfelejteni… az első amit megtanulsz egyedülállókén, megértő lenni. Nyugiban ülöd végig a régi nagy Ők történeteit, ja első blikkre nyomják bele az arcodba, megértő vagy figyeljél!… bólogatsz és közben magad elé képzeled aktuális mesélő képet, ahogy egy hatalmas bottal ütnéd a fejét, ahogyan tuszkolod ki azon a bizonyos ajtón. Ki a fene akar egy régi nagy Ő árnyékában társas akármiben kezdeni?? Cipelje a fene magával a Na, én olyat biztosan nem teszek!.. terhét.

Igen, akkor inkább egyedül.
Elszoksz a válaszok adásától, mert senki nem tesz fel kérdéseket.
Sztoriként dolgozol fel minden lehetőséget. Könnyed vígjátékot csinálsz minden kudarcból, a könnyebb emészthetőség érdekében.
Egyre kevesebbet foglalkozol a magadat hibáztatod résszel. Hisz annyit mondogatták, hát készpénznek veszed… hibás kivitelezés vagy, jó leszelt Te így, egyedül is.
Jó mélyre elzárod azt aki vagy, (ha még egyáltalán képben vagy azzal, ki is vagy) és egy fényesen tündöklő jófejvagyok álcaháló alatt figyelgetsz.
Az egyedül-élésnek egy rohadt nagy hátránya van…
…konkrétan, hogy egyedül élsz.
Kénytelen vagy egyszemélyes megoldásokat eszközölni, esetleg telefonos segítséget kérhetsz, hogy a fúró melyik végét fogd polcszerelés okán és közben megfeledkezel arról,
bizony-bizony korlátaid neked is vannak,
csak éppen nincs melletted senki aki figyelmeztetne rá…

Az az igazság, hogy…

Hallgatom ahogyan kiabál velem.
A telefont pár centire eltartom a fülemtől és bambulok bele a félhomályba.
Tolja az Ő igazát.
Nincs vele gond, hisz az Ő szemszögéből az az igazság, az enyém? az enyém most nem fontos. Pillanat, most sem.
Hallgatom és már látom is magam előtt dühtől eltorzult arcát.
Kicsit megemelem a hangon a válaszadáskor, hátha veszi a lapot és lenyugszik de csak tápláló olaj a tűzre.
Látom magam előtt…
váll megemelkedik,
nyak behúz,
kicsit előre dől,
bal kézfej ökölbe,
a jobbal ugye a telefont markolja, olyan erővel, hogy a vékony kézfej bőrét az átütő csontok kifehérítik.
Nagy robbanás lesz, bepozicionált alakzatba kell állni…
látom, ahogyan kifordul az alsó ajka,
ráncolódik a homloka,
összeszűkül a szeme,
az apró nyálcseppeket az állán.
Fröcsögés van kérem. A nyálcseppek alaptartozéknak számítanak hozzá. Meglepődöm és a csípőből leadott durva sértésnek induló mondatom megáll félúton. Ismerős kép. Na de honnan?
A francba! olyan mint az apám. Sokkol. Ledermedek tőle.
…és Ő mondja. a múltamat emlegeti, amiről nem is tud szinte semmit.
Lehet ez a baj? Mesélnem kellett volna. De ha a szinte nem is tud róla semmit -re így reagál, vajon ha mindent elmondtam volna, milyen hatással lenne rá? Amiről eddig beszéltem sem hitte el.
Hallgatom, miközben az ablakhoz sétálok. Ja két méter az ágytól, nagy séta, gyorsan letudom. A szemközti tűzfal szép látvány. Szebb mint a gyermekkoromból előjött kép, ahogyan az apám ordibál velem
…mert Ő is jobban tudta.
Hogy a fenébe van, hogy itt vagyok annyi idősen amennyi és mindig mindenki jobban tud mindent rólam, mint én saját magamról.
Mit mondasz? hogy na megkaptad, meg az igazság fáj? Emésztgessem csak?
Najah, mert az én igazságomat még nem hallottad,
na az fájna csak igazán…
– Igen, igazad van!- mormogom fáradt megnyugvással, teljesen üres aggyal, már minden mindegy alapon, le nem véve a szemem a szemközti tűzfalról…
Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!