Mindez én vagyok...

A levél első olvasásra az az igazi, női szíveket megmelengető tartalommal bírt, már amennyire kapkodva át tudtam futni az állásinterjú előtt kb. 10 perccel. Hallottam már sztorikat erről a levél típusról. Imádják a Nők.
Mert arról szól, micsoda élmények voltak, micsoda nyomot hagytak a másik életében. És itt a volt/voltak részen van a hangsúly. Pedig csak egy jól bevált klisé, még egy utolsó pengeváltás, mit hagytál ki Babám! alapon.
Valami olyan hatással kellett volna lennie rám, amitől könnybe lábadt szemekkel csak arra sok szépre és jóra emlékezem, ami akkor történt. Semmi negatív életérzés. Na persze…
Első gondolat, ezt bizony nem nekem szánták.
Mert tartalmilag nagyon nem rám lett szabva.
Bármennyire is koncentráltam egy-egy jól sikerült testformáció felvételeken kívül, csak az jutott eszemben, hogyan próbáltak folyamatosan, nevelni és kordában tartani. Minden jó részért fizetnem kellett. Nem-nem, nem mártírkodom, én vállaltam be, senki nem kényszerített, jó lenne az “áldozat” szerepében tetszelegni pár percig, csak egy kicsit elengedni magam, nyalogatni a nem látható sebeimet, önsajnálatba merülni, talán még sírni is tudnék. Talán… de az egész megtörtént szarságért csak magamat okolhatom. Az első bunkó beszólásnál nem kevertem le egyet, kértem ki magamnak, küldetem el a fenébe. Így szépen a fejemre nőt.

Érzelmi manipulációtól? Minek már? az ilyen fajta ráhatástól felforr az agyam, a remekmű olvasása közben, kezdett a koponyámban izzasztóan meleg lenni.
Bár, nagy nehezen megtanultam kordában tartani,
(nyájaskodom helyette, nagyon szórakoztató)
olyan igazi, nagy hirtelenkedésekre már nem vetemedem. Igaz, pár másodpercre azért elgondolkodtam azon, hogy az állásinterjú után, ha még mindig füstöt eregetnék a fülemből, elétipegnék és jól fejbe vágnám. Nesze reagálnék című megmozdulás.
Kiakasztott, semmi elalélódás, csak az elképedés.
Indításnak egy jól komponált lelki húrpengetés: benézted, félreértetted, pedig én szerettelek. (miért nem akkor mondta?? ennyi idő után már elég gyanús egy ilyen kinyilatkoztatás nemdebár?)
Majd a mennyire jó volt a szex vonal. (ez mekkora pitiáner duma utólag, ezt tényleg be szokták venni?)
És a hab a tortán, az elmém zsenialitásának dicsérete.(na ettől aztán csúszhatnak bokáig a bugyik).
Ha tisztában lett volna agyi kapacitásommal, nem küldene nekem egy ilyen levelet. (maradhatott volna a degradálásomnál, azt már megszoktam, fel sem vettem volna).
Főleg úgy, hogy nagy valószínűséggel (85%) az elmúlt pár évben személyemen kívül, ugyan ezt, megkapták még jó páran… 😉
– nevetnem kellene az egész balfékségen, de nem merek, hangosan meg pláne, ennyi idő után még mindig attól parázom, mikor szólnak rám. –

Figyelj! Ő megmondja. Felvilágosít kérem. Mert Ő tudja!
– Anyagiak, külső. Manapság csak ez a fontos. Őt, mint önfeláldozó, emberi tényezőt, a lelkét, ami rohadtul van neki, nem is nézik.

Aha, remek és Te mit is nézel? (nagyon megcsapnám!!)
A​ harmadik mondatod már arról szólt, miután elhúzott szájjal végigmértél,
hol is dolgozom? mi a beosztásom? – gyors számítás mennyit is vihetnék haza a konyhára, ha netalántán. Na igen annyiért talán a külsőm is bevállalható.
Lakásom van-e? Saját-e? Nade, hogy van berendezve? – Fő a kényelem, naná, hogy a Te kényelmed! –
Ruhatár? Ja, hogy semmi most “trendi”. Egyéni stílus? Ne röhögtess, az minek? Ja, így nem biztos, hogy megjelennék veled.
Körmödet lakkozod? Magadnak csinálod? Hát az gáz! Nem tudsz elmenni megcsináltatni? Ez milyen piti.
Gépjármű? Nincs? Ne már, tömegközlekedés mi? Ez de ciki, csak nem gondolod, hogy húrcibálom majd a seggedet? Hülyének nézel?

Méreget, egyik kezében egyensúlyozza a külsőmet, a másikban az anyagi javaimat, és ezerrel megy a morfondír:
– Hm-hm, végül is, sötétben minden tehén egyforma.
Úgyis egész nap dolgozik, azt a pár órát meg csak kibírom valahogy.
Azt mondta tud főzni…
17.00-tól (bevásárlással) az alapból két óra a konyhában…
19.00- evés, tévézés, újra konyha mosogatás okán… addig sem kell ránéznem, lebonyolítható másfél órában.
20.30-tól elhúz a fürdőbe, készülni kell a holnapra. – néz közben, a nem mintha segítene rajta bármi is tekintettel – király! újabb másfél óráig nem látom.
22.00 meg ugye villanyoltás…
Reggel,​ félkómásan meg ki a fenét érdekel, hogy ott van.
Legyen az ingem, gatyám, zoknim kikészítve és csók!..
De hétvégére hová teszem?
Lélegzik!!! bassza meg!!
nem zárhatom 2 napra a szekrénybe… 😉

Ottó lelkész. Kb. az ötvenes éveit tapossa.
Kéthetente pénteken jelenik meg, pontosan 12.30-kor.
Lepakol a galéria előtti asztalhoz, és míg elkortyolja az első korsó sörét számba veszi mi mindent rejt a reklámszatyrok tömkelege. Néha elrévedt tekintettel mered ki a terasz felé, és csak úgy halkan a kávézó üvegfalának mormolja”Meleg van itt…” De mozdulni nem mozdul. Isten szolgája csak nem sörözget kint a teraszon, hogy nézne az már ki. 
A második korsó sör kicsit felélénkíti, és felém pislogva próbál valami kis beszélgetést kezdeményezni. Nem sok sikerrel. A rekeszek pakolgatása közben csak a pár hete tanult Kedves Vendég mosolyommal tudom megörvendeztetni, ami valljuk be őszintén, inkább hajaz vicsorgásra mint kedves mosolyra, de sajna biztatásnak veszi és visszamosolyog rám, majd lelkesen mesélni kezdi hogyan próbálja megkörnyékezni Őt, a vidéki papot egy 22 éves kis asszonyka. Rendíthetetlenül mosolyog és sűrűn kacsingat a sztori ecsetelése közben…
Csöppet meglepődöm, azt hiszem bambább képet már nem is vághattam volna. 

Ottó lelkész. 
Kb. az ötvenes éveit tapossa….
….és nincs elől foga!!  😉

Megint megtaláltak vele. Hogy boncolgassuk. Nos, én nem nagyon vagyok oda a témáért, de legyen. Hátha, mond valaki valami okosat és hirtelen, csak jön számomra az a nagy megvilágosodás.
Bár nem igazán értem, miért mindig erre a témára lyukadnak ki velem kapcsolatban, mikor annyi mindenről lehetne még beszélni. Pl. ott az időjárás.
Kaptam első blikkre az anyutól.
Mert jó lenne Fiam!  Meg, hogy egyedül, nehéz. Mert Ő, kicsit megnyugodna, ha tudná, hogy van. Hát anyukám ezt, már próbáltuk. Hosszú-hosszú ideig bólogattam mellettük, cipeltem őket magammal, hogy a családot az igen van -ról biztosítsam. Anyukám, pont a Te megnyugtatásod végett szereztem be őket és ne szépítsük az, hogy csak úgy van, nem igazán jött be. Volt akkor értelme? Nem sok.

Majd überelte az apu, hogy ha már témánál vagyunk, akkor ne feledkezzünk már meg az unokakérdésről sem. Mert, jó lenne, ha produkálnék már végre egyet. Természetesen egy Hímneműt, mert ugye, ott van a hiper – szuper horgászfelszerelések hada és hát öröklés, mert van ugyan már 3 darab unoka anyag, csakhogy mind a három Nőnemű.
Újabb rád férne már duma, mire biztosítottam, hogy férőhely tényleg van, és hogy rajta is vagyok, próbálom sűrűn biztosítani a hozzám férés lehetőségét. Igaz az “egy”, mint kiváltságos helystoppoló még nincs meg, de addig is próbálkozom, fő a változatosság alapon.
Apu újabb kontrázása, Fiam a kevesebb több!
Hát apukám az lehet, de én így is keveslem.
Majd jött K., hogy látja, fáradt vagyok. Miért szedek össze olyanokat, akik leszívnak. Ő természetesen, csak is briliáns egyedekkel veszi magát körül. Nézek rá bután, hogy Te, figyelj már, egyet mondj abból a körülötted lévő hatalmas ékkőmennyiségből, aki számodra olyan egyedien briliáns. Hosszan gondolkodik, már a kávémat is megittam, de még mindig nem hangzott el a bizonyos “egy” megnevezése.
– Na, ugye-ugye, akkor most már beszélhetünk az időjárásról?
Aztán jött T. Aki megtalálta, van közös lélek ügy. Meg közös rezdülés, meg tudod, befejezi a mondataimat, mert annyira-de annyira hangolódva vagyunk. Egymásra. Meg mindig mindenhová együtt. Nem tudunk létezni egymás nélkül.

– Najah – nyögöm ki – hol is van most akkor? 
– Hülye vagy, ide nem hozom, csak útban lenne.
– Ja, bocs’…
Na, és M. aki az elsővel és egyetlennel házas, meg gyerkőcös. Nem igazán érti miért nincs mellettem “egy” valaki. Mert az jó, meg biztonság, meg örökkön örökké. És már a harmadik krémest gyűri be, a nagy boldogságban, és közben csak úgy véletlenül megemlíti Zs.-t aki 28 és a marketingen van, néha-néha „összecsúsznak” egy-egy „megbeszélésre” csakhogy kiessenek a napi munka monotonitásából.
Gyűri a krémet és mondja,
– Kell az-az egy!
– Figyelj – intek a pincérnek, mert a napi meteorológiai előrejelzés kitárgyalására már nincs időnk, mennie kell a gyerkőcért a suliba – adott pillanatban mindig “egy” van. Kettő, az már elég melós lenne… 😉

…, hogy annyi idő után, újra ott állt előtted.
Lagymatag csók, egy véletlen érintés az arcon. Nézted az ismerős gödröcskét az állán, a táskákat a szeme alatt.
Ahogyan csücsöríti az ajkait beszéd közben, az ismerős grimaszokat, az apró mimikai ráncokat a szeme sarkában.
Állsz hátaddal nekitámaszkodva az ajtónak,és nyugodtan nézed végig, míg kihámozza magát a kabátból, (hm valahogy kisebbnek látszik mint amire emlékeztél) leveszi a cipőjét, és magabiztosan, azzal csak rá jellemző peckes járással bemegy előtted a szobába, és megáll a szokott helyen, arra várva, hogy utána menj.
Te nagy nehezen elrugaszkodsz a biztonságos stabil hátteret adó ajtótól, fáradtan ugyan, de teljes lelki nyugalommal vonszolod be magad (jó elgondolás volt a találkozó előtti edzés) és rohadtul nem érzel semmit ott legbelül, csak, hogy holnap nem egyszerű izomlázzal fogsz ébredni, csodás, jól körülhatárolt kék foltokkal a testeden.
Leülsz vele szemben törökülésben, bambán figyeled ahogyan rágyújt és a szálló füstön keresztül próbálód memorizálni valóságának minden egyes képkockáját. Próbálod felfogni, hogy ott áll előtted az, akinek hetekkel ezelőtt még, (ugyan hirtelenkedve, talán kicsit bénázva is) de simán egy mozdulattal letudtad volna tépni az arcát, az, aki elültette benned annak gondolatát, hogy lehet, tényleg egy senki vagy (neki biztosan, hisz autód sincs!). Ott van előtted kb. másfél méterre és már nyugodtam, szinte laza könnyedséggel bele tudnál mászni a képébe, (tényleg jó ötlet volt az edzés, most már nem lenne bénázás, tanult technikával tudnád lebonyolítani) miközben kéjes örömmel fröcsögnéd rá minden addigi fájdalmadat, aminek Ő volt a kiváltója.
Földbe döngölhetnéd, megtaposhatnád pár jól irányzott mondattal. Nem, még ütnöd sem kellene, az a pár mondat simán padlóra küldené, de egyelőre csak csendben figyeled.
Próbálod értelmezni amiről beszél, ügyesen kerülve a múltatok (volt közös múlt?? muhahaaa lefeszült arccal röhögsz befelé, nem kockáztatod, hogy rád szóljon, most katalizátorként működne a fenyítés, és bummm!.. nagyot szólna a robbanás.)
Próbálsz ráhangolódni, de nem igazán megy, nem is igazán érted miről beszél.
Csak nézed és azon agyalsz,
ki a fene ez?
miért is provokáltad ki a találkozót?
tulajdonképpen miért is van ott?
Kell-e arra az “i” betűre a pont? hisz a válaszaidat már régen megkaptad.
De valahogy mégis nyugodt vagy, hisz nem veszi észre, hogy igazából ott sem vagy. Mélyebbre már be sem tudnád zárni önmagad. Akár csak régen, mechanikusan válaszolsz, tarkítva néhány jól megjátszott kacajjal, megértően bólogatsz, pedig pont meg kellene fejelned.
Eljátszol a gondolattal, hogy odamész hozzá, csak egy percre hozzásimulsz, hátha beindítana valamit, valami kis zsongást, valamit, mindegy mit…de csak ülsz tovább, játszol az öngyújtóval, az arcodra erőltettet bamba vigyorral, gondoltban kilépve a lakásodból a kristálytisztább tény tudatával:
semmi közöd ehhez az emberhez.
Nem volt, nincs, és már nem is lesz. 😉

X. pár hónapja szakításon esett túl. Érdekes látni, hogyan is alakítja át a hirtelen jött egyedül élés. Az addig kiegyensúlyozott nő, mindenben és mindenkiben versenytársat, versenyhelyzetet lát.
Folyamatosan reklámozza Önmagát. (hogy a fenébe nem fárad el benne?) Pörög ezerrel, programokat szervez, természetesen úgy, hogy az erősebbik nem többségben legyen (na, ezekre engem, pont nem hív el)
és nem veszi észre, hogy a homlokán meg ott virít, piros nyomtatott betűkkel: MINDENÁRON!
A piros meg nem éppen az Ő színe. Nagy hirtelen előkerített egy olyan léc okosságot is, és erőt, energiát nem kímélve tartja, a feje fölött. Jó magasan. És sír, és rinyál, (na ezekre a találkozókra hív engem, kettő után nem igazán akaródzik menni) hogy mindenki csak átlimbózik alatta, átugrani senki nem akarja.

Szállnak el a fülem mellett a miértek?, a hogyan lehet ez?-ek, és a többi nagy kérdés, aminek megoldását tőlem várja. Nem igazán értem, miért pont tőlem, hisz ahogyan én élek a jelenlegi hozzáállása szerint, az bűnös, rossz dolog. Erkölcstelen és nem illendő egy hölgyhöz. (pedig, jelen pillanatban igencsak takaréklángon pislákolok..)
Mindez olyan méregetős, lefitymálós arckifejezéssel közli, mintha legalább is fedetlen mellkassal, kis csengettyűkkel a bimbómon ugrándoznék előtte. Felsőbbrendű gőggel ecseteli, egy-egy találkozója milyen jól sikerült, sziporkázott, lehengerelt. Bezzeg én, az alantas kis lélek lópikulát nem tudok. Felháborító ösztönlény mivoltom. Mert Ő, tisztában van ám önmagával és ezt, természetesen közli adott Úriemberrel is, akin észlelte is, mert Ő tud aztán a jelekből olvasni, hogy igen nyitott felé, és végre talált valakit.
Majd saját megnyugtatása okán, engem vesz górcső alá és fröcsögve ecseteli milyen szarul csinálom, még egy rohadt csipkekesztyűm sincs amivel kapanyélen edzett tenyeremmel, marokra foghatnám a …., na azt!

Majd minden részletre kiterjedő megtaposásom után, szerény kislányos ábrázattal megkérdezi:
– Szerinted miért nem hív fel?…. 😉 😛

Néha, én is szeretnék ennek, vagy annak a nagy csapatnak, baráti körre vagy mire hajazó társaságnak a tagja lenni. Sóvárogva hallgatom az élménybeszámolókat, titokban vágyom rá, hogy engem is befogadjanak. Mert, szeretnék holmi bebizonyítom-ra vetemedni, megmutatni én is, annyira színes egyéniség vagyok, hogy csak na.

….és jön az a nap, hogy megérzed, ott van!
Úgy kelsz, tudod, benned van. Összeállt. Pedig te, nem tettél érte semmit, ahogyan ez már jó párszor előfordult. Nem tervezted, nem dolgoztál rajta, csak mit felület voltál jelen, a beléd helyezését megoldotta más.
De már ott van. Újra.
Este még a kétségbeesés fekete leplével viaskodtál, miértekben süppedtél el nyakig, de reggel már csak az érdekel Fasza! megint elfogyott a fogkrém…
Megkönnyebbülsz, ahogyan megérzed létét, ó hát ez újra itt!?… 
Lassan engeded ki a meglepetéstől beléd szorult kis korty levegőt és hirtelen még valami meleg hála is átjár. Helyetted oldottak problémát.
Megvan a késztetés hogy elrebegj, egy köszönöm-öt, megfordul a fejedben, hogy talán dicsérned is kellene azt, aki apránként odatette.
Hisz nagyon úgy néz ki, szakképzet mesterrel hozott össze a sors.
Jó és tökéletes munkát végzett.
Mindent megtett azért, hogy elveszítsd az érdeklődésed.
Precízen illesztette egymáshoz a darabokat.
Mert lassan, de biztosan, hibátlan kis szerkezetté állt össze.
Alattomosan ketyeg az érdektelenség bombája.
Igaz, még nincs teljesen kész. A közöny időzítője még nincs a helyén, de a motivációt megadta, hogy szép csendben le tudjál válni és eltűnj azzal a szarral a szívedben…

Az inspiráció megvan. Lefekvéskor, az elalvás előtti pár percben, az aznapi történések még szépen kerekített, könnyed kis sztorikká állnak össze. Van bevezetés, tárgyalás, befejezés. Megvan az elhatározás, hogy na, akkor én ezt, reggel jól le is írom. Csakhogy van egy kis bibi: kialszom.

A gépem olyan hangokat ad ki, jelen pillanatban is, mint egy cséplőgép. Talán ha nem nyomkodnám a klaviatúrát, lassan megemelkedne, lebegne pár másodpercig és előfordulhat, az egyre erősebb zakatolásból kiindulva, hogy pár centire a szememtől felrobbanna, jobb esetben az ablakot kiverve elszállna. Viszont még nem nem füstöl, az is valami.

Láttam ma egy Hölgyet, aki 32nek mondja magát,
de már régen túl van a 40en.
Letakart tükrök kísérik útján…
Láttam egy Urat, akiért bomlanak a nők, sármos, humoros,
08.00-tól egészen pontosan 17.00.-ig.
Majd hazatérve, cipőjét szépen egymásmellé rakja,
napi szennyesét a fürdőszobai koszos ruháknak fenntartott tárolóba dobja,
mert nem akar egy újabb veszekedős estét az asszonnyal.
Egy cseppje, szirupos hazugságainak még ott csillogott az állán… 
Láttam ma egy lányt, azt mondták neki, ártatlan, kedvessége lenyűgöző,
és nagyon okos. Minden egyes alkalommal el is hiszi.
Oly’ hálásan tud nézni miközben térdel…
Láttam ma egy fiút. Szép volt és nem is tudja magáról mennyire.
1 évet adok még neki, aztán tökéletesen tudja majd kihasználni.
A fel-ről nem is beszélve.
Eljátszottam a gondolattal, hogy belepocsékoljak-e… 
Láttam ma egy nőt, olyan nagybetűset. Nagy vehemenciával erényről papolt. 10 másodpercig nem figyelt rá senki, toporzékolva hisztizett. Fedetlen keblekkel bőszen bizonygatta “nem vagyok kurva!!                  Láttam ma egy öntudatos asszony. Sarkított világából, semmi nem tudta kimozdítani. Titkon, egy gyengéd érintésért eladta volna a lelkét…

Általában gondban vagyok, ha magamról kell beszélni. Talán hiányosság, hisz azt mondják az önismeret nagy erény.  De, ahogy létem elemzése kerül a porondra, befeszülök. A ki vagyok én témakör számomra pont nem a cseverésszünk róla életérzést hozza ki. Főleg nincs mellette a felhőtlenül jelző. Mostanában meg pláne.  Csupán a személyemmel kapcsolatos, mások által felém közvetített negatív dolgok jutnak eszembe. Semmi nagy arc vagyok, pozitív kicsengésű feeling. Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján, pedig nagyon úgy néz ki, alapból egy bocsánat, hogy élek-vagyok mondattal kellene indítanom.

Ide ülnék melléd, csak egy kis időre.
Nézném, hogyan csinálod.
Tudod, azt az át gyaloglást másokon, dolgot.
Szeretném tudni miért, és milyen közben az arcod.
Ne félj, nem szólalok meg, csak csendben figyelek.
Hátha rájövök mi is olyan élvezetes benne.
Mit mondasz? Hogy észre sem veszed? Hogy ez nem tudatos?
Ne kábíts. Semmi átgondolt kidolgozott terv, csak neki indulsz és áttrappolsz rajtuk?
Azért néha visszanézel, hogy mit hagytál magad után?
Kiélvezed a pillanatot, ahogy szemed előtt alázza porba magát a másik, hogy egy kis figyelmet kicsikarjon Tőled?
Megnézed agonizálását, ahogy fetrengve, csúszva, mászva, tipródik az önmarcangolásban?
Jé ez érdekes. Csak most látom.

Hisz, Te úgy intézed, hogy magát okolhassa, még véletlenül se gondolja, hogy az a Te hibád is lehet.

Néha, úgy szeretnék leírni semmitmondó kis csacskaságokat.
Olyan, ma éppen mit vettem fel, mit főztem, jé, jól láttam, hogy az a fiú engem bámult a buszon, ma szerencsés túléltem a napot, még egy remekbe szabott mosolyt is sikerült produkálnom. Sőt, egy darab zongora sem esett a fejemre és senkinek nem kevertem le egy pofont. Nem szóltam be, nem küldtem senkit vissza a kényelmes anyaméhbe.
Olyan kis pillanatnyi élményeket, amik ha jól belegondolunk nem nagy dolgok, minden nap megtörténő apróságok, szinte észre sem vennénk, ha nem egy, Ma, mindenkire és mindenre odafigyelek.. hangulattal kelnénk.

Persze mondhatod, hogy neked semmi nem jó, hogy ezek a kis apró dolgok teszik ki a nagy csoda életet, hogy ezekben az apróságokban kell meglátni a gyönyörűséges élet szépségeit.
De a fene, vagy a szemüvegem nem jó, vagy nem is tudtam róla de szemellenzőt növesztettem az évek alatt, mert bárhogyan is erőlködöm ritkák a kis szívemet megdobogtató pillanatok. Ja, arról nem is beszélve, hogy igen csak meg kell érte dolgoznom.

Persze mondhatod, hogy na most mit rinyálsz, igen is dolgozz meg a boldogságos pillanatokért, más is így csinálja.
De Te, a környezetemben most, per pillanat csak a nagy erőlködést látom mindenkinél, a boldog véget nem igazán.

Persze mondhatod, hogy fogjam be a szám és húzzak vissza szépen a sorodba, mit álldogálok ott egyedül, még követik a példámat aztán hova vezetne az.
De, türelmetlenségemből adódóan, utáltam mindig is sorban állni. Szinte meg kell erőszakolnom magam, hogy az előttem állókat ki nem lökdössem.

Persze mondhatod, hogy Drága, vedd már észre hol a helyed. Olvadjál be szépen. Meg, addig nyújtózzál ameddig az a bizonyos paplan ér, hogy a lábikód le ne fagyjon, akkor meg majd azért sírbokolna a kis szád.
De, felvilágosítalak mindig is rövid volt az a takaró, megtanultam, hogyan aludjak alatta. Csak néha, szeretném nyugiban kinyújtani a lábam.

Persze mondhatod, hogy nyújts segítő kezet embertársaidnak, nemesít vagy mi. Mindenki csinálja, elvileg. Kapjam össze magad, és nyújtogassam szépen, ahogyan a többiek is teszik.
De, valami elég fura számomra ebben az ügyben, valahogyan ezeket a kezeket nem igazán látom, ha mondjuk spec. rólam van szó.

Persze mondhatod, hogy azért élsz így, mert előző életedben valami nagyon-nagyon rosszat tettél. Most kell bebizonyítanod adott halandó mivoltodban nagy jóságodat.
(Csak tudnám mi a fene lehettem, biztosan valami inkvizítori pozíció lehetett, bár fent áll annak is a lehetősége, hogy valami véres diktátor.) 
Megnyugtatnálak, rajta vagyok én, hajjaj de még mennyire!
De, ha lehetne kérnem a következő életemben én, egy amőba státusszal is megelégednék, ha lehetne ilyen nemű kívánságom. Elfotoszintetizálgatnék én, szép nyugiban egész nap.

Persze mondhatod, hogy emeld már fel a kis hátsód és tegyél is valamit azért, hogy más legyen.
Csak közlöm, éppen nagyon elfáradtam a sok tevésben. Már ha megengeded, ülnék egy csöppet, hogy az a bizonyos munka gyümölcse ideérjen, vagy mi.

Csak mostanában kezdett el gondolkodni azon, mi végre is van.  Az igazság az, hogy soha nem tartotta magát sokra. (Halkan súgja, mintha szégyellnie kellene, hogy ilyen gondolatai vannak.)  Az ismétlődő csalódásoktól, egyre kisebbnek és kisebbnek érezte magát, és itt most nem csak a szerelem a lényeg.

Megszállottan kereste azt a jóra törekvő valamit, visszaigazolásokat, jelzéseket. Persze soha nem mondta volna el, hogy Ő is vágyna egy kis dicséretre, esetleg egypár bókra, a pozitív visszacsatolásra. Na, Ő nem! Ne is várd tőle! Hisz ezt tanulta meg, nem kérni, nem jelezni, az a gyengeség jele.

Soha nem tudatosan választott, csak úgy jöttek. Mintha megéreztek volna rajta valamit. Talán a színtiszta energiát, ami csak arra várt, hogy valaki elvegye tőle. Mintha valami speciális illatanyag párolgott volna ki belőle, bevonzotta Őket, mint az éjszakai pilléket a lámpafény.

Egyszer, ha lesz időd, elmesélem milyen az, mikor nem lát senki.
Elmesélem, milyen az, mikor először emeled fel a fejed,
mesélek majd, az én racionális valóságomról.
Milyen, mikor átgyalogolnak rajtad.
Milyen volt a hazugságok íze.
Mesélek arról, milyen újra és újra felállni és leverni magadról a port.

Egyszer, ha majd lesz időd, mesélek majd a halálról.
Mesélek, hús, hús elleni harcról.
Mozdulatlanságról, mely megmentette az életem.
Elmesélem, milyen illata volt az első idegennek,
milyen dallama volt az első éjszakának,
milyen színek táncoltak a bőrömön.

Egyszer, ha lesz időd, elmesélem ki vagyok.
Mesélek álmokról, melyeket a kezeim között tartottam,
vágyakról, amikkel kitapétáztam a falat.
Mesélek arról mit, miért tettem,
mit adtam és arról, mit vettem el.

Egyszer, ha lesz időd elmesélem miért hallgatok,
és talán megérted, miért is kövesedett az arcomra az a fránya nagy vigyor… 😉

Ejnye, néha, hogy eltudom ragadtatni magam!

Kaptam is rá választ.
Áááá nem a kérdésemre, hová gondolsz?
Ahhoz kellene valami, valami kis izéke, ami nagyon úgy néz ki, adott kérdést kapónak nincs. (Én balga meg jól azt hittem, illetve megelőlegeztem ama bizalommal, hogy van. Mert egy marha vagyok! Ez viszont tény.)
Pedig a kérdés nagyon egyszerű volt,
Mit követtem el ellened, amiért folyamatosan dühös vagy rám?
Na a válaszban minden volt, csak éppen KONKRÉT VÁLASZ!!! nem.
Ja-ja annak a kis izének a hiánya lehet a ludas.
Mert csak jó lenne tudni végre, mi a fenének kell/kellett mindig nekem bocsánatot kérnem. Ugyanis engem megtanítottak rá, hogy ne csak papoljak a megbocsátásról, szépen kivitelezzem is, ahogyan azt illik.
De amíg nem tudom mi az a fene nagy bűn, addig ugye nem tudom milyen intenzitású mea culpázást vigyek véghez,
hány tonna hamut szerezzek be,
hová pozicionáljam a korbácsütéseket gyarló testemen,
és mikorra kérjek időpontot a fodrászomtól egy tarra borotváláshoz.
Mert jó lenni tudni végre, mitől is vagyok én az a sehonnai ember, aki ellen mentális hadviselést folytatnak, annak minden ismert felszereltségével.
Bár ilyenben még nem volt részem, mivel eddig sehonnai emberi mivoltommal sem voltam nagyon tisztában, így lehet nem is bocsánatot kellene kérnem, hanem meg kellene köszönnöm, hisz micsoda új élménnyel lettem megajándékozva, gazdagabb meg pláne lettem általa! 😉

Vajon elég ha egy doboz bon-bont küldök, vagy fejeljem meg egy csokor virággal is?… 😀

(Megköszöntem, szépen, nyájasan… se bon-bon, se virág… a fejelés részén még gondolkodom!)

A nekiindulni céltalanul, csak kilyukad valahová.. mindig bevált.
Túl sok minden kavargott a fejében, hogy egy helyben tudjon ülni.
Nem tervezni csak nekiindulni.
Ahogyan mostanában, nemegyszer megtette már.
A tettei következményeivel nem nagyon foglalkozott, próbált nem foglalkozni. Lepakolta egy sarokba és otthagyta. Majd, egyszer nekiül és nyugodtan végigbogarássza. Majd, egyszer…
Ha érez magában annyi erőt, hogy alaposan végigrágja, anélkül, hogy felfordulna a gyomra.
Inkább a sétát választotta.
Látni sem akarta a sarokban felhalmozott kupacot.
Mereven előre nézve, egyenletes tempóban csak haladni. Igazából azt sem tudta merre jár. Nem igazán figyelt a zajokra, a mellette elhaladókra, az útvonalra, csak az eljutni valahová érzésre koncentrált.
Mikor először kapta fel a fejét, tényleg nem tudta hol van. Az utca mintha ismerős lett volna, de valahogyan megváltozott. Koszos kis üzletek egymás mellett.
Bontási terület!!!– állt a ház falán, ami mellett eszmélt. Alatta egy kézzel eszkábált kis táblán, narancs színű dekorral ragasztott felirat.
Közelebb ment, hogy jobban lássa. A görbén kivágott és felragasztott színes betűket már engedte el az egyenletlenül felvitt fehér olajfesték.
Akció!!! 
Emlékkiárusítás 5 méterre!!
Automatikusan elindult a megadott irány felé. Ezt látnia kell. Magában ismételgette a szót.
Em-lék-ki-á-ru-sí-tás!!- em-lék-ki-á-ru-sí-tás??
Egy pillanatra elbizonytalanodott az üzlet bejárata előtt. Biztosan jól olvasta? Nem akar magából hülyét csinálni. De már a kilincsen volt a keze. Benyitott.
Párás, fülledt meleg csapódott az arcába, ahogyan belépett.
És az a szag!… mintha minden évszak illatát 50 négyzetméterre szorították volna be. Az őszi keserédes, rothadó avar bűze, keveredett a tavasz zöld frissességével.
Az eladó egy létra tetején állt.
Az ajtó nyikorgására kapta hátra a fejét. A vevőknek kijáró sablon mosoly beterítette az egész arcát, bal felső hármasán, arany korona villant. Nehézkesen kászálódott le a létráról, egy kis tégelyt egyensúlyozva a kezében.
– Ááá, jó napot! – szuszogta, mint aki most futotta le a félmaratont- miben segíthetek? Konkrét elképzelése van, vagy csak nézelődik, hátha beleakad valamibe.
Már megbánta, hogy bejött. Kezdte egyre rosszabbul érezni magát.
– Jó napot. Köszönöm kérdését, az utóbbi. Hátha..
– Az jó – vágott közbe az eladó, mohósággal csillogó szemmel.
A melegtől és a levegőben szálló portól kiszáradt a szája. Kezdte kaparni a torkát a vágy emlékének émelyítő szaga.
– Miből választhatok- kérdezte, ahogyan végignézett a polcokon rendezett sorokban álló tégelyeken és felirat nélküli dobozokon.
Az eladó a pultra tenyerelve, még mindig azzal a műmosollyal, az arcába hajolt.
– Van itt kérem, szép kerek, apró, zsebben elvihető, egész estét betöltő,
felturbózott, végtelen, kifakult és színtelen. Darabokra szétszedhető, részletekben elvihető, más emlékkel keverhető – darálta el egy szuszra a betanult szöveget.
– Jöjjön, körbevezetem – lépet ki sántikálva a pult mögül.- Vagy, fájdalmasat? Elevent? Újra átélhetőt vagy örökre feledőt? Borzongatót vagy egyszer használhatót? Tanulságost? Butát? Bölcset vagy hibást? Csillogót, fényeset, ízeset, édeset? Megkopottat, kéjeset? Megnyugtatót? Felkavarót? Feketét vagy színeset? Szépet vagy férgeset?
Megköszörülte a torkát. Zavartan nyelt egyet. Óvatosan kérdezte.
– Újra, újra játszható, másképp csinálható nincs?
Az eladó csalódottan végigmérte. Koszos köpenyének zsebébe mélyesztette a kezét. Érdeklődését vesztve az ajtó felé nézett. Ketten álltak az üres kirakat előtt.
– Sajnálom, épp hiány cikk. Nagyon jól fogyott….;-)

Olyan tökéletesen megfogalmazott, mondvacsinált ürüggyel raktak felejtő ágra, hogy mindenkinek öröme telt volna nézésében.
Amivel nincs is gond, mert kivételesen fel voltam rá készülve.
Csak azt nem tudtam, milyen lesz az ürügy milyensége.
Nem csalódtam!
Mindenre kiterjedő komplex kis egységcsomagot kaptam.
Igaz kicsit későbbre vártam, de meglepetésnek ne nézd a fogát. Fogadd el, konstatáld és nagyon gyorsan menj tovább.
Volt abban együttérzésre apellálás…
Neki most milyen rossz, kapjam össze magam és nagyon gyorsan érezzem csak át!
Bűntudat ébresztés…
hogy hangolódásra képtelenségemet tudatosítsa, hisz megváltozott lelkiállapotában, hogy is várhatnék el bármit!
Némi jövőre nézős majd-ok és esetleg-ek…
Gondolom ez csak az íze kedvéért. Kapok is, meg nem is, magyar népmesére hajazó megmozdulás, fűszerezés gyanánt. Jó leszek még valamire alapon, olyan vas a tűzben dolog. Tartsuk szépen melegen, hátha egyszer mégiscsak!
Természetesen némi érintőleges agyam fényezése, legyen már valami pozitívat is ugye…
mert Ő tudja ám, sőt tökéletesen tisztában van vele, hogy megértem, felfogom, csak éppen nem kíváncsi rá, mert valami nagyon nagy megrázkódtatás érte és sajnos minden idejét leköti annak emésztése!

Amit nem is csodálok és igen, teljes mértékben meg is értek,
átérezni meg pláne tudom a sokkot, amit kapott.
Mert az a kis szöszi, nálam kis kiverte a biztosítékot véletlen találkozásunk első 10 perce után.
Nade erről ugye, Neki meg nem kell tudnia!… 😉

Fenéket! csak éppen megtanultad, mikor, hogyan viselkedj, hogy másnak látszódj. Valamivel ki kell tűnni a tömegből kérem.
Hát Te, ezt a taktikát választottad.
Hirdeted is bőszen… Más vagyok ám! Tudod, az a nem mindennapi!
Valójában meg, ugyan olyan szaros kis történéseid vannak mint a többieknek, csak jól tálalod. Vagy pont nem mondasz semmit, rejtélyességre apellálsz okán.
Pedig csak kivársz, milyen lesz majd a visszajelzés személyeddel kapcsolatban és akkor, na majd akkor döntöd el, jó-e az a státusz amibe belegyömöszöltek, és nagy hévvel alátámasztod, vagy nem, és hallgatsz még egy ideig, hátha tálalnak jobbat, számodra tetszetősebbet.
Nem-nem, nem jól látod halló én más vagyok! – ingatod a fejed teljes felsőbbrendű meggyőződéssel magad nagyszerűségéről.
Már elnézést, akármi nem jó!
Mániákusan kezded figyelni a személyed által kiváltott reakciókat.
Gyűjtő lettél. Visszaigazolások gyűjtője.
Hatalmas kupacokat halmoztál föl magad körül hasonulásból, alkalmazkodásból, hajlékonyságból.
Töménytelen mennyiséget raktároztál el megértésből, felfogásból, átérzésből.
Lógnak a szekrényedben a kedvesség, aranyosság, cukiság göncei.
A fiókok mélyére eldugdosott, önzőségről, gonoszságról, kicsinyességről nem is beszélve.
Apró kis dobozkákban tárolod a természetességet, egyszerűséget, hátha jó lesz még valamire alapon. Titkos cucc.
Közben pedig teljesen megfeledkezel az igazságról.
Ugyanolyan kis középkategóriás senki vagy a magadra aggatott göncök alatt. Se több, se kevesebb mint mások…

Apropó! Említettem már?
Én tuti-biztos-száz.százalék-kétség-nem-fér-hozzá, hogy
MÁS VAGYOK!!…. 😉

Soha nem tudtam jól eladni magam.
(Már a csomagolásnál bukik az egész.)
Pedig tanultam, hogyan is kellene, sőt véletlenül, vagy előre megfontolt szándékkal (hátha ragad rám valami alapon) sikerült olyan csapatokhoz csapódnom, akiknek tagjai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogyan is kell csinálni. Megjegyzem, a koszon kívül, amivel beterítettek, lópikula nem ragadt rám, ha a jobb eladhatóságomat nézzük.
Maradt a vagy túl sok(k) vagyok, vagy túl kevés felállás. Ááá a nincs ott semmi!… tökéletes kivitelezéséről nem is beszélve.
Természetesen a rossz időzítéssel összekötve.
Bár, ezek felismerése is holmi, megtanultamot jelenthet.
Tisztában vagyok vele, éppen határátlépés következik, inkább fogjam be a csöpp kis szám, de csak azért is mondom, elmenve a végső döbbenet kiváltásáig. Durva vagyok, már-már közönségesség, totálisan az agyára megyek mezsgyéjét súrolva.
Visszafoghatnám magam. De mégsem teszem.
Tudom, felismerem mikor nem kellek. De csak azért is nyomom le magam a torkán. Öklendezz csak Babám!… akarom látni az undort az arcodon.
Hagyom, azt feltételezze rajongok érte, naná, hogy odáig vagyok érted meg vissza… vagy valami ilyesmi.
Érdekes figyelni ahogyan megváltozik. Pökhendi magabiztossággal adja elő a A Fasza Gyerek vagyok, majd én megmutatom neked!.. műsort.
Pedig, előre tudom a kitérő válaszait, feltett kérdéseimre. Már előre tudom, milyen mondvacsinált ürüggyel próbálja elódázni a lefixált találkozókat. Nem is értem miért nem lottózom.
Mosolyogva hazudja szemembe tökéletességemet, és én kislányos rajongást mímelve csüngök minden száját elhagyó hazug szón.
Van, hogy mondanom kellene de hallgatok, belőlem aztán nem szedsz ki semmit, erőlködése kéjes örömmel tölt el.
Pedig simán kiszállhatnék, átléphetnék rajta egy laza mozdulattal.
De már csak azért sem teszem.
Tudom egyszerűbb lenne azt adni amit vár.
Tudnám is, ajjaj de még mennyire.
Genetikailag belém van kódolva. Örököltem vagy mi.
Összetudom húzni annyira magam, hogy a tenyerében elférnék.
Kellemes, puha állagú, krémes élmény lehetnék a könnyebb fogyaszthatóságom érdekében.
Bársonyosan, kedves hangon tudnám elfogadtatni magam, rugalmasan simulhatnék, épp aktuális kedvéhez.
Mégsem teszem.
Hisz csak a felszínt kapargatja, mert az érdekli.
Pár órára minek is nyúljon mélyebbre.
Hát akkor, abban a pár órában én is szeretnék szórakozni, csak úgy a magam örömére.
Pedig leállíthatna, csupán egyetlen rövid mondatnak kellene elhagynia csóktól duzzadt kis száját.
Most Te jössz, csak rád figyelek!…  

(na persze…) 😉

Z. a legváratlanabb pillanatokban jelentkezett be.
Az első pár alkalommal, még élveztem is, a most-rögtön-azonnal késztetését. Az akarását, az engem akarást. Persze hazudnék ha azt mondom elhittem, de eljátszani a gondolattal, hogy azt a pár szabad óráját velem képzeli el, bizsergetően jó érzés volt. Csak lubickolni benne és a kád szélére kitenni a bizonyosságot, hogy éppen más nem ért rá.
Mikor első alkalommal találkoztam vele, na Babám megint mit fogtál ki!? érzéssel, legszívesebben bevágtam volna előtte az ajtót. De ugye kiszedtem, hát nézzük, ebből mi lesz vigyorral a fejemen tessékeltem beljebb.
Minden mindegyre játszottam. Kellett valaki, mindenképpen szükségem volt valakire napjaimat éltem.
Akartam, hogy használjanak, üres aggyal reflexszerűen cselekedni, mögöttes szándék nélkül érinteni egy idegent, aki pár óránál többet nem jelenthet.
Tudni akartam mik a határaim.
Zavartságot mímelt, amitől csak még éhesebb lettem. Beszélgetni próbált, és én felsőbbrendű gőggel eljátszottam, tudom ám a frankót, meg jól meg is mondom, de már rég azon kattogott az agyam, mikor kér fel egy táncra.
Bátor vagyok ám, hangoztattam, és tanúságát adva megkértem, ugyan már tolja le a nadrágját, mi a fenét keringőzünk, kezdek fáradni.
Társas táncokban amúgy sem vagyok valami jó. Rendszeresen elvétem a lépést, hol túl gyors vagyok, hol túl lassú és mivel eddig mindenki a saját tempójával volt elfoglalva, vagy lemaradtam, vagy túl táncoltam rajtuk.
Felállt és megtette.
Ott volt az arcán az a tudtam! ábrázat és legszívesebben felképeltem volna, de akartam, nem érdekel éppen hová kategorizál. Úgysem találkozunk többet alapon.
Megkaptam amit akartam, gondolatok nélküli hagyom magam.
Lagymatag érintéseket produkálva csináltam végig. És élveztem megjátszott bénaságomat. Nem illettem rá és Ő nem illett belém. Ez már első alkalommal kiderült számomra, de hagytam, hogy végig játssza a saját műsorát.
Remek néző tudok lenni, ha akarok.
Kitágult szemekkel figyelek minden mozdulatot, jé ez ilyen? arcot vágva. Jó vagyok én kérem, tudok ám lelkesedni-ben, és tudom, mikor kell ámulatba esnem egy magabiztos érintéstől.
Élvezettel bámultam a koncentrálás ráncait a homlokán.
Vajon szőkére vagy vörösre gondol közben?
Lenyűgözött az a precíz tökéletesség ahogyan elhitet.
Hm ilyenben eddig még nem volt részem. 
Gyönyörű hazugságokat kaptam tőle. Isteni vagy!!..
Bénább, már nem is lehettem volna.
Rutinosan vitte végig az egészet, bevezetés, tárgyalás befejezés. Majd gyors zuhany, suta kis csók az ajtóban, talán.. valamikor… újra…. sablon és utána a telítettség csendje.
Egyszeri megismételhetetlen akcióra terveztem, de egy párszor még összecsúsztunk. Aktuális kedvétől, aktuális készségemtől függően.
Lehetőség lett volna valamilyen rendszeres akármire, de vagy Ő nem élt velük, hisz a folyamatosságot megkapta mástól, vagy én használtam fel a piros betűs napok ócska hazugságát, másra voltam éppen rákattanva.
A valamikor… egyszer….. újra…. tudata kielégítőbb volt, mint magam a fizikális kivitelezés.
Van amikor biztosan tudod, igen, ez/az volt/lesz az utolsó.
Mikor nem kapsz több térdremegős hazugságot, mikor már nem elhitetni akarnak, hanem szembesíteni a ténnyel, igen, más nem ért rá, csak Te. Tudod, és hagyod magad, mert ez tényleg az utolsó és ha már az ,vegyük ki belőle amit csak lehet.
Nincs bevezetés, nincs befejezés csak a tárgyalásos részen legyünk túl. Mikor látod rajta, csak beszélgetni akar, de ha már kéznél vagy, legyen hát, csakhogy ne térjünk el a forgatókönyvtől. Ő bizonyítani akar, magának, hogy még hatással van rám, én pedig alátámasztani, hogy naná, csak téged, csak neked én mindig….Adjuk csak meg a módját!
Hirtelen állt föl mellőlem az ágyról, gyújtsunk rá! és már lépet is ki a hálóból. Hanyag meztelenséggel a szófán ült, mikor kábán kioldalogtam utána.
Álltam a karfának támaszkodva, és idegennek éreztem magam a saját lakásomban. Ki ez? néztem rá, és nem tudtam a szememet levenni ernyedt férfiasságáról.
Megrémített magabiztossága, már nem lubickoltam benne, már zavart.
Mesélt. Napi történései, hideg verítékként folytak le a hátamon, hagytam, hátha felszárad magától. Kérdésekkel bombáztam, pedig a válaszai egyáltalán nem érdekeltek, a szemem még mindig ugyan ott kalandozott.
Kicsiből nagyot… nagyból kicsit… mantráztam magamban és már nagyon az ajtóban kapott lagymatag csóknál akartam tartani. Letudni, bezárni utána az ajtót és törölni minden képet róla. Felesleges emlékekre nincs szükségem, már tisztában vagyok a határaimmal…legalábbis ezzel hitegetem magam… 😉

Én legalább bevallom.
De, engem úgy neveltek, ha vendégségbe megyek mindig vinnem kell valamit. Alap. Meg gesztus, aminek amúgy is megszállottja vagyok.
Néztem a konyhapultra kihelyezett 3 darab Nescafé 3in1 csomagocskáit és értetlenkedve meredtem rá.
– Jaaa én csak ezt iszom meg, hoztam… magamnak. A cuccom hova pakolhatom?
Cucca? Mi van? Ide akar költözni? Nem kellett volna megbeszélni ezt valakivel? Mondjuk velem? Ráadásul, csak az akárhányadik találka után voltunk.
(Ja, lassan, körbetáncolomban nyomtam. Felhívták rá a figyelmem, talán gyors vagyok egy csöppet.)
Az, hogy beengedtem a lakásomba nem feltétlenül jelenti azt, hogy örökbe is fogadom. De azzal nyugtatgattam magam, én főztem, egyem is meg.
Hátha feltudom javítani annyira, hogy fogyasztható legyen. Bár, eddig nem haladunk valami jól. De esélyadásban nagy vagyok, hátha meglep valami izgalmas fordulattal.
Csacsogva járta körbe a lakást, még a kabátját sem vette le, és nyitogatta a szekrényeket. Bambán totyogtam utána, egyszerűen nem tudtam elhinni amit látok. Anyám! ez felméri mim van, vagy azt nézi hová pakolhatja majd a holmiját? Döbbentem, mikor a konyhába visszatérve kitárta a hűtőt és tartalma osztályozásához kezdett.
Itt azért, kicsit kezdett a füleimből addig lassan szivárgó lila füst, holmi sípolásos hanghatással vegyített, mélynyomással feltörni. Hajam plafon felé merevedésének tökéletes kivitelezéséről nem is beszélve.
Lassan körbetáncolás? meg esélyadás? lópikulát! és a három kis csomagocskát felmarva a pultról, két lépéses ciklonos elétoppanást vittem véghez.
Vigyorgott.
– Te kis mohó, csak nem itt a konyhában akarsz nekem esni?- közben a nyitott hűtő felé intett – Mit lehet ezeken kívül inni? Mert én, ilyeneket nem iszok meg.
Kedvesen rámosolyogtam, még háziasszonyi státusba vagyok alapon, lakáson belül tudhattam ugye, fő a jól neveltség.
– Mit-mit?? -mosolyom rendíthetetlen, vállát átölelve vezettem a bejárati ajtó felé – Hát ezeket! – és a kezébe nyomtam a Nescafés csomagocskákat, miközben kitártam az ajtót – Szépen, nyugodtan elfogyaszthatod, a saját otthonodban!! KisSzívem…. 😉

Jó lenne tudni, mi a fenének állítom be a telefonon az ébresztő funkciót, ha úgyis minden nap ráverek gyenge másfél, két órát.
Mikor meg elkezd sípolni, ugrok akkorákat ijedtemben, hogy kávéval terítek be mindent magam körül. Tuti, ha meg nem tenném, simán át tudnám aludni az egész napot. Nah kérem, én magamnak generálok versenyhelyzeteket, lásd: ébresztés, kontra bibi már rég fent vagyok.
Micsoda stressz ugye!?
Régebben szerettem a hajnalokat.
Kipattanva az ágyból, na akkor csapjunk bele életérzéssel sertepertéltem a lakásba. Bársonyosan simogató gondolatok öltöttek magukra betűformátumot és a mondatok erőlködés nélkül simán csúsztak ki az ujjaim hegyéből.
Csak valami halk zene hullámzása a háttérben, a friss kávé illata és a klaviatúra ütemes kattogása.
Volt minden reggel 2 óra ami csak az enyém és a gondolataimé.
Nem véleményekből, nem mások általi vélt, vagy valós felvilágosításának eredményeként képződött mondatok. Csak az átélt valóságom szöveges megnyilvánulása. Segített feldolgoznom, újra átélnem, és motiválódnom.
Laza könnyedséggel vetettem magam bele az új napba és alig vártam, hogy ragadjon rám a “kosz”, mert talán tanulhatok belőle újat, rájöhetek általuk a nagy csoda mibenlétére.
De mostanában már lefekvésnél, azon görcsölök ,csak fel ne kelljek idő előtt. Az előző nap kristálytiszta valósága szétrobbantja az agyam. Nem akarom azokat a gondolatokat rövid szavakba tömöríteni, se tisztába, se mocskosba. Csak valahogyan megszabadulni tőlük, az el fog múlni!-ra apellálok, így viszont zabolátlanul cikáznak.
Hol tompán koppannak a padlón, hatalmas krátereket hagyva maguk után,
hol apró gyöngyökre hullnak és a lakás különböző sarkaiba gurulnak.
Szép halom. Egyre több van belőlük.
Takarítanom kellene. Túl sok lett hirtelen.
Túl igazak ahhoz, hogy minden nap szembesüljek velük.
Mások vélt igazságai, hazug gyöngyházfényű csillogással.
És itt ragyognak a sarokban.
Talán felfűzöm őket, igazgyöngyös gondolat nyaklánc, csak mazochista hajlamúaknak. Fojtogat, gyötör, mennyei boldogság.
Nekik! Én már nagyon megszabadulnék tőlük. Nem akarom látni őket. Magamat látom bennük. A saját valóságom más szemén keresztül.

Ülők kócosan a kanapén, már a kávé illata sem hoz lázba, és egyetlen mondat cikázik a fejemben, ami mindent ad, csak éppen erőt nem, hogy behúzzam a lapos kis hátsómat a fürdőbe…
Valahogyan letudom ezt a napot is, 
reméljük nem talál el egy alacsonyan zúgó zongora a Körúton… 😉

Lemaradtam mindenről!… napok óta ez a mondat zakatol a fejemben.
Az idő megy, és én egy helyben toporgok. Rutinnapok mennek el úgy, hogy szinte semmit nem érzékelek belőlük. Ha megkérdezik milyen napom volt, semmit nem tudnék róla mondani. Esetleg idiótán vigyorogva kipréselek magamból egy Köszönöm kérdésed, nem történt igazán semmi olyan, amiről érdemes lenne beszámolni. 
Pedig de, csak valahogy nem tudok beszélni róluk.
Egyszerűen nincs kedvem újra átélni.
Inkább tagadom magamnak, hogy megtörténtek.
Kényelmesen elhelyezkedve a szófán, kezemben a tejjel hűtött fél liter kávéval nagy elgondolkodom-ra vetemedtem.
Mi a fene történt velem amitől nem megy?
Megosztanám, meg úgy el is mondanám, nagy dolgokat meg a kicsiket is.
De inkább az apró-cseprő mozzanatokról nyekergek valami kihámozhatatlan zagyvaságot, a nagyok meg mostanában jól bent ragadnak.
De miért? Talán későn kezdtem? Azt amit huszonévesen kellett volna ész nélkül, hirtelenkedve megélnem, kipróbálnom, letudnom én a harmincas évek végére tömörítettem, átgondoltan, pengeéles racionalitással és most van az a pont, hogy elfáradtam?
Azt hiszem túlhabzsoltam magam, és az elraktározott tapasztalás, a szépen becsomagolt emlékek halmán ülve, csak annyi jut eszembe, túl kellene adni az egészen, mintha meg sem történt volna.
Lassan folyok szét az idővel, egyenletes tempóban.
Ami akár nyugodtságot is feltételezhetne de, csak annyit eredményez, hogy szomorú belenyugvással konstatálom, nincs mese lemaradtam, akár csordogálhatok is, már ki a fenét érdekel.
Hiába van meg az valamicske tudás, nincs energiám felhasználni.
Blokkolva vannak. Nagy erőfeszítések árán sikerül csak néha-néha valami értelmesen szerkesztett mondatot kipréselni a számon. Az értékes részéről nem is beszélve. Azt, meg már csak halkan említeném, hogy hatalmas bátorság kell hozzá, hogy egyáltalán azokat is kimondjam.
Félszavas válaszokra redukálódtam.
Azon nevetek ami másokat nem biztos, hogy mosolyra fakasztana,
és hatalmas traumának élem meg, hogy elsóztam a reggeli tojásrántottát. Lefeszült arccal próbálom visszatartani a sírást és gyorsan mosogatni kezdek, a víz csobogása hátha elnyomja a mély sóhajokat, hogy összeszűkült torkomon keresztül valami levegőfélével ajándékozzam meg a tüdőmet.
Ja, az orrom bedugult a bent maradt könnyektől.
Természetfilmeket már nézni sem merek, szegény kicsi gnú hát nem szétmarcangolta az a fene nagy oroszlán?… 
és mire vége, alig férek el a papír-zsebkendő hegyek között.
Egyre nehezebben dolgozok fel.
Ott vannak bennem azok a dolgok, amiket megéltem, és az új történések megemésztése már nem megy olyan könnyen, már nincs hely ahová begyömöszölhetném őket. Elől hagyni meg pláne nem merem.
Pedig csípőből pikk-pakk oldottam, most meg?? nemhogy bottal, de egy vékonyka kis pálcával nem piszkálgatnám meg, mert attól félek, a lavina amit az a vékony kis pálca piszkálgatás okán elindítana, végleg betemetne.
Viszont így, konkrétan fizikálisan megyek rá.
Örülnöm kellene, olvadnak le rólam a kilók bármennyit is eszem.
Csini vagyok juhhéé, na-per-szeee.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azért adok hálát, hogy hoppá, 2 új kilócskával gyarapodtam.
Már előre parázom a szülőzet milyen képet fog vágni látványomtól.
Ami viszont biztos, öregszem.
A valóm öregszik.
Jobban megrémít mint a testem “kopása” ami körülzárja…

Bevallom szoktam okoskodni. Na igen, elfordul.
Bár hozzáteszem, mostanában remekül le tudom gyűrni az ingert, hogy akkor én most nagy észosztást eszközöljek.
Hülyének lenni kifizetődőbb, sőt megkockáztatom, sokkal kényelmesebb, ja és mindenképpen szórakoztatóbb. De a késztetés megvan, le sem tagadhatom. Az Aputól örököltem. Na az öreg aztán zseniálisan műveli eme tevékenységet. De hála az anyutól is kaptam valami hasznosat.
(Igen-igen, a hatalmas ajkakat! Száj ügyben! Ejnye, megint mi nem jutott az eszedbe. Grátisz ajándék. Kompenzációs szerv. Figyu, egészen emészthető látvány lett tőle, jóllakott ovis fejszerkezetemen.)
Anyutól kaptam a türelemre való készséget, (ja-ja az a birkás fajta) 
holmi, én aztán megértem hímzéssel. (eszméletlen jó fej tudok lenni, matyó filing)  Ami ugye, nagyban üti a hirtelen felindulásból sürgősen, s.o.s le kell nyomnom valami nagy okosságot dolgot.

Néha a nagy türelemben szájtátva, államon csillogó nyálfolyamban figyelek, teljes mozdulatlanságban, nehogy megzavarjam a szemgolyómon ejtőző legyet. (Csak tudnám, hogy a fenébe sikerült bejutnia a szemüvegem alá!) Türelem van! Kivár! Majd csak elszáll. Megértem ám, pihenni eme szárnyas lénynek is kell valahol. Miközben jár az agyam ezerrel (naná, a légy kontra szemüveg ügyön) és figyelem mikor vesz levegőt a másik, hogy kihasználva azt a másodpercnyi kis időt, amikor végre befogja a csöpp kis száját, leosztást eszközöljek felé.

És ott a lehetőség!
Elhallgat, megnyalja kiszáradt ajkait,(kiszáradt? az nem is csodálom! a hülyeség testnedvek elapadását vonhatja maga után, megfigyelésre alapozott tény)
Készül a levegővételre, emelkedik a mellkas, na most jött el az én időm! Nyomok neki valami cikornyás, úgysem fog fel belőle semmit monológot.
(még mindig jobb, mintha lekevernék neki egyet, jó szívem is van mondtam már?)
Na kérem, az én hangszálaimnak is kell a tréning, amúgy is csodás orgánummal rendelkezem hallassuk már ugye.
Előredőlök, (csöppet elgémberedtem a nagy türelemben)
szemkontaktus, (légy már sehol, akár pislanthatok is)
mutatóujj előkészítése, hajjaj nagy hadonászás várható orr előtt,(amúgy is, már teljesen elkékültek a nagy ökölbe szorítom alatt)
pulzusom emelkedik, izgulok ám, soha nem tudom előre milyen reakciót vált majd ki az új infó, (nyugi, nekem is új lesz. A reakciójából szűröm le, mennyi észt injektálhatok bele, át, neki)
amit az arcába köpök, (lópikulát nem tudom! ha-ha)
és…és…és mit sikerül kinyögnöm?
– Na-ná-hogy-meg-ér-tem!…(köszi Anyu!!!) 😉

….van az a rész, amikor rájössz már nem halogathatod tovább.
Pont itt van az ideje, hogy felállj és nekikezdj szépen összerakni magad. Újra!…

Még egy korty kávé… amit nem is tudod mikor készítettél, sőt azzal sem nagyon vagy tisztában hogyan kerültél vissza a szobába a meleg bögrét szorongatva. Kiesett konkréten a reggeli ébredés utáni 20 perc.
Itt talán már pánikolsz, hisz a reggeli kis magán rituáléid, fontos adalékai a nap kezdéséhez, de bármennyire is erőlteted az agyad egyszerűen nem emlékszel mi történt azalatt a 20 perc alatt.
Az még meg is van, hogy ugyanabban a magzatpózban keltél ahogyan összehajtogattad maga a lefekvésnél, plusz adalékként ugyan ott van még a hatalmas ugrándozó gombóc a gyomrodban, a hajtogatás eredményeként fellépő végtagzsibbadás, a tompán lüktető agy, hm talán az altató üvege jobban billent, nem egy, hanem két szem ugrott a tenyeredbe.
Holmi vigyorra húzódik lemerevedett arcod, de béna vagy babám! de félúton megáll a folyamat kivitelezése,
a gyomor gombóca liftezni kezd,
befigyelő zabszemmel a hátsódban
Ugye nem vette észre? ugye nem szól rám megint, hogy vigyorgom!! reményével reflexszerűen oldalra sandítasz….. ahol már rég nincs senki.
A fenébe, az elmúlt hónapok kúrva beidegződése….

….és tudod, itt jön az a rész, amikor rájössz, már nem halogathatod tovább, meg kell emelned a kis hátsódat,
felállnod és szépen nekikezdeni ( naná, hogy nagy vigyorral az arcodon) összerakni magad. ÚJRA!…. 😉

Egyre többször megrémít a lakáson kívüli világ, és itt most nem a  szerencseszerelem felhőtlenségére gondolok.
Simán csak a mindennapi eseményekre. Nem merek belegondolni a kinti történések miértjeibe. Azt hiszem belekattannék az okok keresésébe, a lehetséges verziók végiggondolásába, egy-egy megtörtént esemény igazságának keresésekor.
Tisztában vagyok vele, beszűkültségre vallhat, ha azt mondom, én egyedül mit tehetnék? De, a sok lúd disznót győz nagy megállapítás, legtöbb esetben már nem igazán állja meg helyét.
A kétszemélyes eseménysorozatokról nem is beszélve. Egy kínos találkozáskor honnan a fenéből kerítsek elő még két-három ludat. Nem hinném, hogy a szomszédok örülnének ha a gangból, holmi baromfiudvart rittyentenék. Amúgy is, vérmes állat az a tollas jószág. Vidéken van ahol ebek helyett tartják. Eszméletlen nagyot tud csípni, ha a területére merészkedik valaki, na és nem beszélve a hanghatásról amit kibocsát magából.

Teljes érdeklődéssel fókuszálok az arcára, ahogyan zavartan, lehajtott fejjel, néha-néha óvatosan felpillantva, mintha csak véletlenül kalandozna a tekintete felém, áll szemben velem a megállóban.
Teljesen leköt az arca tanulmányozása, észre sem veszem, hogy pörgetem az ernyőt, aminek szárat a vállamra fektettem, és a mellettem állót, csak még jobban eláztatom a szétspriccelő esőcseppekkel.
Észre sem veszem, hogy pörgetem és ázok. Józanítónak kellene lennie a hideg égi áldásnak, de csak, az egy héttel ezelőtti este jut eszembe. A kielégült vigyor az arcán, ahogyan hozzám ért, ahogyan a csillagok megkapásának lehetőségével kecsegtetett. Már akkor nagyon mosolyogtam eme lehetőségen, tisztában voltam lehetetlenségével. De jól esett. Ez tény.
Észre sem veszem, hogy átballagok a síneken a másik oldalra. Közvetlenül elé lépve hajolok közelebb, éreznem kell az illatát. Kipirosodott arccal pillant rám. Zavarába történhetett ez a színváltozás, vagy csak fogjam az erős szélre?
Óvatos kimértséggel lép egyet hátra, valami mosolyfélét próbál kicsikarni a merev ajkakból és egy halk sziát rebeg. Még körbe néz, szemében a remény, hátha nem hallotta meg senki.
Észre sem veszem, hogy nem köszönök vissza, ahogy akaratlan mozdulatommal sem vagyok tisztában, ahogyan egy ujjal követek egy esőcseppet az arcán.
Majd egy erősebb széllökésnél, ami majdnem kitépi az ernyőt a kezemből, minden a helyére kerül. Már nem találom olyan magasnak, mint azon az estén. Már nem érzem magam gyöngének mellette. Már nem akarok az a nő lenni, akit kihozott belőlem, akkor, ott. Már nem találom olyan észvesztőnek az illatát. Már nem remeg a térdem attól a csokoládé színű pillantástól.
Újra én, saját magam vagyok. Tiszta agyal. Hangosan felnevetek. Csak nevetni tudok ezen a béna helyzeten. Lépek egyet. Megrémül. Naná, hogy nem tudom kihagyni, hozzásimulok, és a nyakába dörmögöm.
– Kínos helyzet ugye Drága – húzom végig a számat finom bőrén – igazán kár érted….

Két megállóval később tudatosul bennem, nem is erre akartam jönni. 😉

A düh hullámokban önt el.
Hol csitul kicsit, csak tompa lüktetését érzem,
hol elementáris erővel tombol bennem, szinte már hányinger közeli állapotban vagyok, ahogy próbálom visszanyelni.
Pedig csak ki kellene engednem. Hagyni, hogy átjárja minden porcikámat, megtegyem mindazt amire sarkall.
Piti húzásokat vigyek véghez, kavarjak még egyet, utoljára, azon a fekáliával telített ülepítőn. Elé állva, fröcsöghessem a képébe minden sunyi kis hazugságát, amit az elmúlt 1 évben benyeltem.
Tényekbe verjem bele a kis orrát,
degradáljam, ahogyan Ő tette velem,
légből kapott sértésekkel bombázzam,
és lenéző, megjátszott sajnálattal trappoljak át rajta.
De én, nem vagyok ilyen!
Bár ezt Ő nem tudja, hisz igazából nem tud rólam semmit…
Talán engednem kellene a dühömnek.
Fenébe a jólneveltséggel,
fenébe az elvárt viselkedési formákkal.
Szépen felöltözni, enyhe kis smink,
szende kis mosollyal, szépen odatipegni,
elé állni,
….és ráborítani az a kurva pultot.
Majd mint aki jól végezte dolgát,
kalapomat emelve (nagyon gyorsan be kell szereznem egyet)
köpni az egészre és odébbállni.
Végül is mit veszthetek, senki nem ismer, senki nem tudja ki vagyok,
erre az egyre nagyon odafigyelt.

De sajna, ez csak a dühöm 30 %át csitítaná.
Igaz, hatalmas mentális, sőt fizikai kielégüléssel járna,
de…. és az jó nagy DE!….
DE tudom, nem hozna megnyugvást, a düh másik 70%nak,
ugyanis magamra vagyok a legdühösebb,
hogy hagytam eddig fajulni.

Hát most nyammoghatok rajta…. 😉

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ami talán az egyik legnehezebb feladat, mert áltatni magunkat nem olyan fájdalmas, az első két hónap után összeraktam a milyen ember is Ő kirakós több mint háromnegyedét. Majd kb. hat hónapig ültem a kis hátsómon, arra várva háta mutat valamit, ami igazolná azt, hogy mégsem olyan, illetve ott volt az az 1 negyed, amitől lehet eltudnék ámulni. Megsúgom ámulás tényleg volt, na nem éppen a jobbik fajtából.

Az első 10 perc után azon kezdtem el agyalni, természetesen két jól sikerül óóóhh… és áááhh… közben, hogy mi a fenének kezdett hozzá, ha igazából pont az egyik leglényegesebb dolog a kedv hiányzik.
Csak mert kéznél voltam mi baja lehet, adjunk neki?…
Bár aláírom, a hagyom magam rész egyik generálója nálam is, pont a mi bajom lehet életérzés váltotta ki. Gondoltam menet közben majd rákap az ízére, eltűnik az arcáról az az unott, na még ezt lezavarom aztán lépek.. arckifejezés, de ahogyan félig lehunyt szemhéjam alól, lopva fürkésztem az arcát (naná próbáltam hangolódni, természetesen csukott szemmel) nagyon úgy nézett ki az bizony ott fog maradni végig.
Figyeltem, ahogyan méricskél, a megszokott mozgássorozatot, a jól ismert mi után, mi következik sorrendet és felötlött bennem,
fejbe vágom a távirányítóval!…csakhogy kizökkentsem abból az unott maszatolásból, fő a meglepetés zökkentő ereje alapon.
Itt majdnem hangosan felröhögtem, de inkább azt találtam ki,
én bizony gyorsan, sutyiban összehozom magamnak azt az elmenetelt, ha törik, ha szakad, és a telítettség élményével,
szépen, nyugiban még mindig el tudom dönteni,
mit is kezdjek a derekam alá beszorult távirányítóval…

Megbántottak.
Tudom én, rendszeresen előforduló napi ügy.
Próbálod feldolgozni.
Próbálod megérteni.
Ész érvek, racionalitás, két lábbal a földön és egyéb okosságokat hívsz segítségül.
Okokat keresel, meg válaszokat.
Hibáztatsz, majd feloldozol.
Dühöngsz, majd 3 másodperc múlva megbocsátást kérsz.
Sírsz, majd könnyes arccal meséled a jó részeket.
Vádaskodsz, majd igazat adsz mindenben.
Szidod a felmenőit, majd küldesz egy csokor virágot az anyjának, mert ma van a névnapja.
Apró gesztus, mert a megszállottja vagy. (titokban már a Karácsonyt tervezed.)
Mindenben és mindenkiben Őt látod.
Mindenben és mindenkiben Őt keresed.
Emlékszel? Mikor..
És arra? Ahogyan..
Az idő, pedig megy.
A seb, aminek gyógyulnia kellene csak egyre nagyobb.
Mert terveket kovácsolsz.
Tudod, ha majd..
Na, én akkor..
Álmokat dédelgetsz.
Színezed őket ezerrel.
Ha majd újra..
Akkor minden más lesz, mert..
Újra és újra belemarsz.
Már észre sem veszed,
mechanikusan nyúlsz bele minden reggel és téped le a varasodást.
Akarod, hogy fájjon.
Kínzod magad a MIÉRTekkel.
A CSAK, nem éppen a gyógyulást elősegítő válasz.
Megérteni akarsz minden áron.
Mert tudni akarod.
Pedig felesleges.
Mert eleve rosszul tetted fel a kérdést.
Nem a MIÉRT?-tel kellett volna indítani.

Megbántottak?
Hm, sajnálom.
Mindennap előforduló kis történés.
Tedd csal fel nyugodtan azt a kérdést!
Jaj, ne butáskodj, nem azt a rövidet, hanem a másikat..

Ki Ő, és egyáltalán, hogy meri venni a bátorságot?…😉

Jelen pillanatban a semmiben lubickolok.
Végül is, jó kis közeg az, olyan… olyan…. pont semmilyen.
Mint az egyszeri lány a mesében. Van is rajta ruha meg nincs is, hozott is valamit, meg nem is. Pont a nesze neked, fogd meg jól sztori.
A hét nagyobbik része, földszinti kételyek közötti fetrengéssel telik, majd van egy pár órás magasabb régióba való emelkedés, aztán kezdődik minden előröl.
Lépnem kellene, előre naná. De mégsem teszem.
Nem tudom mi van velem, én nem ez vagyok, nem így intézem.
Mégis ülök a hátsófelemen és nem teszek ellene.
Elfáradtam. Belefáradtam a sok nembe, szinte csak nemek vannak, de olyan sok, hogy a néha -néha felbukkanó igeneket, már észre sem veszem, nemhogy magaménak tudhassam őket.
Egy rohadt valamirevaló igent nem tudok felmutatni.
Ne érj hozzám! Ne így érj hozzám! 
Nem hiszem! Nem tetszik! 
Nem szabad! Nem szeretem! Nem megyek! 
Ne nézz! Ne beszélj! Nem értem miért nem mondasz valamit! 
Ne mocorogj! Most miért nem mocorogsz!
Úgy érzem magam mint egy 6 éves akit folyamatosan rendre utasítanak.
Ott van mellettem, és még sincs velem.
Engem csókol de tudom, másnak szánná azt a csókot.
Egy megszépített, kicicomázott múltbéli emléknek. Egy megfoghatatlan múltbéli érzés ábrándjának. Na ezzel, hogy veszed fel a versenyt? Fogást nem találsz rajta, mert folyamatosan a pofádba van nyomva a “tiltott terület” tábla, nemhogy holmi bizonyítok-ra vetemednél.
Minden érintésemet át kell gondolnom, minden szavamra figyelnem kell. Semmi ösztönös megmozdulás.
Koreografált mozgáskombinációk, mert nincs kedvem magamat kitenni egy újabb nemnek, amit az arcomba fröcsögnek.
Hallgatok, mert nincs erőm konfrontálódni. Hallgatok és kivárok.
Abból baj nem lehet.

Figyelem a lányokat… arról beszélnek, milyen jó lenne tudni mit gondol a másik, belelátni a fejébe. Rám néznek, én mit szólok hozzá.
Két könyékkel támaszkodva az asztalon, a fejemet fogom, ingatom és a jól bevált csak hallgatokban leledzem. Már úgy hozzászoktam észre sem veszem, hogy jó ideje egyetlen hang nem hagyta el a szám.
– Na, mondjad már! Te tudod, mindig tudod a jó választ.
Igen tudtam, pár hónappal ezelőtt még tudtam volna nekik jó választ adni.
De most? Most csak fáradtan hátradőlök és csak annyit tudok kinyögni.
– Nem akard tudni mi jár a fejében. Egyszerűbb ha nem tudod.
– És miért ne?- jön a a kérdés.
– Miért nem? hm.. vajon hogyan dolgoznád fel, ha nap mint nap szembesülnél vele, hogy rólad, aki elvileg vagy neki, az égvilágon semmit, de semmit nem gondol. Nincs rossz gondolat, nincs jó gondolat, nincs semmi. Nem vagy A Terv része. Rólad, pont semmit nem gondol…

Tök uncsi az életem, de tényleg. Snassz kis mezei hétköznapok.
Nincs ezzel gond, én bírom, bár így nagy esélyem van rá, hogy lecsúszom a nagy világmegváltásról.
De, titkon azért készülök rá, le ne maradjam majd róla ha nagy hirtelen…
meg ugye, felkészült legyek, hogy simán, csípőből tudjam kezelni a nagy megváltás okozta terheket.
Bár, vannak akik megkockáztatják ama megállapítást, hogy velem, csak is élmény lehet az élet. Élmény??? Najah, bár én inkább sokknak nevezném, de ha mazohista lélekkel áldotta meg szegény, jóra becsült polgári személyt az Úr, legyen hát, nevezzük élménynek.
Jeleztem is adott észlelő irányában, hogy ok. benne vagyok, húzzunk le pár napot együtt, természetesen nevelő célzattal, mert tisztában vagyok vele, 3 nap alatt megtanulja Mi a Magyarok Istene!, és soha a büdös életben nem kívánja majd magának, lelki sanyargatásából adódó mentális kielégülését.
A fene, pedagógusnak kellett volna menne, olyan régi vágásúban nyomnám, olyanban mint akik engem neveltek gyermek koromban. A mai napig csatakosra átizzadt pizsamában riadok, mert rémálmaimban kisértenek.
Igaz, a gyerkőcökkel nem tudok bánni, de garantált napi hírek témával szolgálhatnék, A tanár, aki rettegésben tartja az egész falut/várost!
Na, és majd elfelejtettem. Jelezném, pár napja Tündér státusban tetszelgek.
Jól utána is néztem, csakhogy tisztában legyek vele, mivel is jár ez az új titulus, csakhogy 100%an magaménak tudhassam eme szerepet.
Hát kérem, azt kell mondjam, én bizony nem azaz átlátszó, egy szál pendelyben, szitakötő szárnyakkal, erdőn, mezőn suhanósfutkározós égi csoda lehetek, mert ugye testalkatból adódóan a suhanás kivitelezését még alapból sem tudom kivitelezni, ebből adódóan, már mit testfelépítésből, bazi nagy szitakötőszárnyra lenne szükségem. Acélvázas megerősítéssel naná.
És ha már ugye test, nem szívesen hoznám a frászt a népekre, egy átlátszó lebernyegben előadott ámokfutással. Amúgy meg, amilyen nagy szerencsém szokott lenni, úgy általában (gondolhatod) a nagy suhanok kivitelezése közben, az bazi nagy szárnyakkal az első fára akadnék, hetekig lóghatnék nagy magányosságban míg rám bukkanna valaki Nini egy tündér vagy mi a fene! felkiáltással.
Mesteremet (ja, avanzsálódott egy) is megkérdeztem, szerinte hihetek-e új státuszom mibenlétében. Hosszas méricskélés után megadta átgondolt, egyszerű válaszát.
Hm-hm Tündér! Tündér?? nem hinném, inkább szárnyas hangya, a nagyobbik fajtából!!??…

Még mindig hadilábon állok a dicséretekkel. Egyszerűen nem tudom elhinni a pozitív visszaigazolások valósságát. Hatalmas tehernek élem meg őket mert olyan, mintha folyamatos bizonyításba kellene leledzenem, hogy megfeleljek nekik.

Hit és hinni akarás. Óvatos megközelítést igénylő téma. Kezdhetném a vallásos oldaláról is, de konkrétan kőkemény kommunista családban nőttem fel. Na, nem a nagy közös húsos bödön körül tolongók közül származom. Nekünk csak kis bográcsos főzésekben volt részünk, amire minden szomszédot meghívott az apu, így valahogyan nekünk semmi nem jutott. Bár a fazék alján maradt szaft tunkolásának is megvolt a maga varázsa. Gyerek fejjel még élveztem is. Úgy voltam vele, ennyi jutott, tehát hihetem, hogy csak ennyi jár. 11 évesen lettem megkeresztelve, egy nyári szünet alkalmával, miután az unokahúgom hajkoronájából, egy maréknyi a kezemben maradt, mert pogánynak csúfolt. Véletlen volt jóóó! Nagyanyám büntetésnek szánta a hittant, micsoda megtorlás ugye? Nagy baj nem származott belőle, főleg, hogy az apu ma sem tud róla, és főleg, hogy a papnak meg volt hat fia. Kihagyhatatlan lehetőségnek látszott. Ugye-ugye micsoda büntetés?  Nagymama tudta mitől döglik a légy.     Akkor kezdtem úgy igazán rákapni az olvasás ízére, mi bajom lehet alapon kezembe kaptám hát a Bibliát, imakönyvet, József és testvérei két kötetét, (ok, ott volt még Berkesi: Akik nyáron is fáznak című műve is, hátha mégiscsak unatkoznék) és irány a hittan. Okosabb nem lettem, szerelemben sem estem éppen, olyan szájban-alvadós-tej-formák voltak azok a fiúk, de némi tudásmorzsa a hit mibenlétéről, talán ragadt rám.

Tehát az alapok megvannak, ezért is ragadtatom néha el magam, holmi hiszek neked ügyben, csak éppen én a materiális oldaláról közelítem a témát.  Hiszem ha látom, hallom, tapintom alapon. Mert mondtad, hogy csak engem akarsz, tehát hallottam. Mert láttam, hogy vágysz rám, bizonyítás gyanánt meg is mutattad, tehát láttam. Mert ha már láttam ugye, kíváncsiságomból adódóan a kezeim közzé is kaparintottam, ergo a tapintom résszel is megvolnánk. Naná, hogy elhiszem, hogy csak én, csak nekem, csak velem. Konkrétan fél órát töltök ezzel a tevékenységgel, miután elmentél. Bezárom utánad az ajtót, levetkőzöm, Isten adta pőre valómban végigheverek az ágyon, beletúrom az arcom a párnába és magamba szívom a hinni akarás tőled bűzlő illatát.Ábrándokat kergetek, a jövőre nézve, mert azt mondtad hihetem, és én jó kislány vagyok, még fél órán keresztül hiszem, hogy vagy és újra leszel. És mikor már kidőzsöltem magam a nagy elhiszemben, jöhet a zuhany, lemosom nedves érintésed nyomait, kimosom hazug csókjaid ízét a számból, letörlöm szempillafestéktől fekete könnyeim, a tükör elé állok és mosolyogva arra gondolok..

– Ma is tudtam hinni, 2 órás hinni akarásban volt részem, letudtam a penzumot…vajon P. ráér holnap, úgy belejöttem ebbe a nagy elhiszem ügybe, vele még nem próbáltam…

Nem tudok nyilvános helyen ismerkedni. Párdon, nyilvános helyeken sem.
Főleg, ha az egy buli. Túl sok arc, túl sok első benyomásos inger.
Túl sok mindenre kell egyszerre figyelni, legfőképpen, hogy koordinálni tudjam a végtagjaimat és ne vegyek le vállal, kézfejjel, fejjel valakit. A mellkasomról lepattanó egyedekről nem is beszélve.

A félhomályban összemosódott arcok látványa elbizonytalanít, semmi nem az aminek látszik. Három pohár campari után meg főleg nagy masszának tűnik az egész. Ismerős a csapos, naná, hogy nem sajnálta hangulatfokozásra az alapanyagot.
Maradok inkább szélen, nem vetem törékeny kis testemet (hehe) a hullámzó tömeg elé, nem ez a hely lesz az, ahol mártíromságom bizonyosságot nyer. Bepozicionálom magam a legeldugottabb helyre, onnan próbálom felvenni az est ritmusát. Lazán nekidőlve a falnak, kezeimet mélyen zsebre dugva mustrálom a népeket. Szigorúan nyaktól lefelé.
Szemkontaktus? Ugyan már! A szétcsúszott hajnali arcok látványa nem éppen hozza ki belőlem a na akkor én, ma, nem egyedül megyek haza! életérzést. A kin, mi van, hogyan mozog érdekesebb, sőt szórakoztatóbb látvány. Mozizom! Egy-egy érdekesebb cipő, ruha, még véletlenül sem ütemre lépés, természetesen kiváltja kíváncsiságomat és bele kell, hogy bámuljak a koncentrálástól eltorzult arcba.
Huszonéves Hölgy. Csodásan összerakott mosoly, technikás Te vagy a legcsodásabb Hím! pillogás, orra alatt motyogva próbálja a ritmust felvenni, egy-két- há’, most lép be. Megjátszott, véletlenszerű kis érintések a másik felé, ahogyan hadonászik a de nagyon extázisban vagyok, annyira jó a bulikoreográfia kivitelezése közben. Nézd!! Te váltod ki belőlem a bacchánsnőket megszégyenítő termékenységi táncot!
Hátam elválik a faltól, megválok az eddig jótékonyan eltakaró árnyéktól, érdeklődésem határtalan. Látnom kell azt a Csodát, aki kiváltja eme rítustáncot.
Meglepődöm.
A barna szemek rám szegeződnek. Kitartóan bámul. Naná, hogy lemeredek, elmerülök a csokoládé pillantásban. Visszalépnék, de nagyon, nyugis kis árnyékomba, bevédve magam a hátamhoz simuló fal biztonságával.
De semmi, se előre, se hátra mozdulatot nem tudok véghezvinni, a pillantás odaszegez. Markáns arc, precízen összeválogatott mez, erőlködés nélküli laza mozdulatsorozatok. Magas, hozzám képest legalább is. Széles vállán ránc nélkül feszülő fehér ing. És engem néz. Kitartóan, azzal a csak Téged, csak Veled, csak Neked! nézéssel.
Virul a fejem, naná, úgy néz ki előttem lötyög életem értelme. Mély sóhajjal bukik ki belőlem a na végre! megnyugvása. Már nem feszülök, nem érzem kellemetlennek az átható pillantást. Megérkeztem.
Egy nekem tolakodó, viháncoló leányzó zökkent ki a nagy, de belefeledkeztem pillanatból. Mielőtt kínos hasra vágódást produkálnék, reflexszerűen hátralépek, tenyeremmel a falnak simulva.
Hideg fal. Az jó! józanít kicsit.
Hideg fal? Értetlen bambaságom nagyobb már nem is lehetne.
Mi van? Lepillantok, izzadt tenyerem nyoma ott virít a sima, tükrös felületen.
Újra, most megtalált életem értelme felé pillantok.
Még engem néz, de már tudom, csak olyan mintha engem nézne.
Oldalra lépek.
Szemei még mindig ugyanoda fókuszálnak,
lenyűgözi saját tükörképe….. 😉

Mégjóhogy!
Nem vagyok érzéketlen farönk!
Bár, tényként kell közölnöm, nagyon jól előtudom adni.
De, ahogyan belépek a lakás tompa csendjébe, nagy műgonddal lehámozom magamról az aznapra kiosztott szerep jelmezét,
lemosom magamról mások szennyét, idegen érintések nyomait, kényelmesen elhelyezkedek a szófán, rágyújtok, mély levegőt veszek és engedem, hogy zsibbasszon.
Már nem keresek okokat, a miértekre sem akarok válaszokat.
Csak hagyom, hogy tompán lüktessen a gyomromba, szétszakítsa a mellkasomat, hátha most erőlködés nélkül hullhatnak könnyeim.
Egy kiadós sírás talán helyretenne, de semmi, csak a már eleve meglévő grimasz az arcodon.
A tükörben szembesítem magam a valósággal.
Az a grimasz bizony ott marad, úgy néz ki végleg.
Minél tovább nézem magam, az a gombóc annál jobban mocorog.
Érzem, ahogyan próbálja a gyomorszáj szűk gyűrűjén kipréseli magát. Nem akarom! Nagyon nem!
Száraz torokkal próbálom visszanyelni újra és újra, mert tudod a mérhetetlen düh ami a kijutásával elkap, felemésztene.
A keserű epe elönti a szám.
Annyira ismerős íz, régi barátként üdvözlöm a hányingert.
Köpnék, öblítenék, de valahogy most megnyugtat.
Hisz jó barátként emlékezetet rá, ennél keményebb helyzeteket is végigcsináltam, ez rutin feladat lesz.
Próbálom valami mosoly félével eltüntetni azt a grimaszt.
Nem megy valami jól. De előre nézés van. Semmi agyalásos maghasonulás. Hisz az új lehetőség már az ajtóm előtt toporog.
Na, nyomás! Még egy csöppnyi rúzs, helyrehozom az elkenődött szemfestékem, egy kósza tincset a fülem mögé simítok, nagy levegő, lassan kifúj és már jöhet is a következő…

Igen bevallom, van, hogy nekem is fáj.
Mégjóhogy.
A csalódás fájdalommal jár.
De már hozzászoktam, egész jól bánok vele.
Hobbi kategóriába sorolom…

Az egyedül-élésnek egy rohadt nagy hátránya van.
Kurvára meg lehet szokni!
Monotonon nyomod le a mindennapokat, reggel üres lakából ki,este üres lakásba be. Napközben ellébucolgatsz, és csak pár másodperces kósza gondolat lesz a ja-ja kellene valaki-ből. Persze kifelé mondogatod, sűrű fejbólogatások közepette, mert jól elvárják egyedül élsz halló!, hogy Te bizony akarod, meg kell, meg jó lenne ha valaki figyelgetne ott melletted, de mikor meg ott van, csak körbetáncolod egyszer – kétszer, mert fogást na, azt nem találsz rajta.

Annyira hozzászoksz a rossz részekhez, a feleslegesnek bizonyult próbálkozásokhoz, hogy ha valami igazán jó történik veled, nem mered megélni, csak azt várod, mikor jön a fekete leves, mert jönnie kell, olyan még nem volt, hogy nem jött. Hát rutinosan elé mész és az ajtóban halkan jegyzed meg, következő fordulóra ne számíts. Ez pont annyi volt, amennyi.

És megtanulsz mosolyogni közben, mert valamivel leplezned kell a csalódás mély ráncai, mert jó fejnek kell lenned, felnőtt emberi lény vagy viselkedjél kérlek, közben pedig nyeled vissza a könnyeid. Óh és fene mód megértő, ezt nem elfelejteni… az első amit megtanulsz egyedülállókén, megértő lenni. Nyugiban ülöd végig a régi nagy Ők történeteit, ja első blikkre nyomják bele az arcodba, megértő vagy figyeljél!… bólogatsz és közben magad elé képzeled aktuális mesélő képet, ahogy egy hatalmas bottal ütnéd a fejét, ahogyan tuszkolod ki azon a bizonyos ajtón. Ki a fene akar egy régi nagy Ő árnyékában társas akármiben kezdeni?? Cipelje a fene magával a Na, én olyat biztosan nem teszek!.. terhét.

Igen, akkor inkább egyedül.
Elszoksz a válaszok adásától, mert senki nem tesz fel kérdéseket.
Sztoriként dolgozol fel minden lehetőséget. Könnyed vígjátékot csinálsz minden kudarcból, a könnyebb emészthetőség érdekében.
Egyre kevesebbet foglalkozol a magadat hibáztatod résszel. Hisz annyit mondogatták, hát készpénznek veszed… hibás kivitelezés vagy, jó leszelt Te így, egyedül is.
Jó mélyre elzárod azt aki vagy, (ha még egyáltalán képben vagy azzal, ki is vagy) és egy fényesen tündöklő jófejvagyok álcaháló alatt figyelgetsz.
Az egyedül-élésnek egy rohadt nagy hátránya van…
…konkrétan, hogy egyedül élsz.
Kénytelen vagy egyszemélyes megoldásokat eszközölni, esetleg telefonos segítséget kérhetsz, hogy a fúró melyik végét fogd polcszerelés okán és közben megfeledkezel arról,
bizony-bizony korlátaid neked is vannak,
csak éppen nincs melletted senki aki figyelmeztetne rá…